fontosabb lett mint a világ minden egyéb dolga
megmérgezve a földeket és mind a vizeket
hiánnyá téve az istent neki panaszolva
fel hogy értünk hangosabban a szíve mért nem zizegett
hogy mért nem viselte jobban a sorsunk és gondunk
hogy hihessünk a csodában és ennek a napnak
hogy ne kelljen eltemetnünk és elbosszankodnunk
holnapunkon míg könnyeink lassan meglohadnak
nem tudva hogy a megszokott hová merre tűnt el
hogy át a világ jobbá vagy nélkülünk alakul
bámulva csak magunk körül fejünkön öklünkkel
a göbbedő nagy homályban búsan lombtalanul
újabb téglákat pakolva emelve falakat
remélve hogy mögöttük a szívünk meg nem reped
visszasírva a vörös és a karcsú nyarakat
és közös örömeinket a vérbő epreket
a költőnek sem lehet most más baja és gondja
remélve a megoldáshoz majd közelebb kerül
úgy vágja gondolatait ő hűvös halomba
csendben az emberiségért motyogva félszegül
megpróbálva meglátni a káoszban a rendet
nem tudva hogy mit vehetne ennél jobban zokon
hogy meg most mi csillanthatná a szép tünde kedvet
bádogdobozokat gyűjtve a deszkapolcokon
verset írva ki tudja hogy mi helyett mi végett
az ajtókat véletlenül sem hagyva még nyitva
csontjaiba érezve az égi hűvösséget
tisztára mosott markában a szívét szorítva
magának most minden utat még jobban megspórol
míg a megmentőink maguk hősként fel nem fedik
úgy gyűri a kéztörlőket úri passzióból
mint aki fellélegezni is még restelkedik
barátkozva még az újabb és az újabb számmal
nem látva őket se jobbnak nem látva se szebbnek
úgy vívódik a világnak újabb nyomorával
újra felrúgva a lelkét sötét porfellegnek
nem tudva hogy hogy megy majd rá ő és ez az ország
amiért nem azért harcolt és nem azért küzdött
hogy paraszti reményeként megegye a kórság
és széjjelkapja most a sors mint a szél a füstöt
