Rámmosolyog harmatfürdette
hátad A bánat örök két
örömhullám között
a gyors elválás fáj majd
akármilyen rövid is ami
relatív ám persze néha
minden másholi perc
egy fejsze s folyamatos
a rököny: nem veled telnek…
Holt napok halott éjszakák
elfojtott zokogást énekelnek –
ja, csiripelő rigók… s nem
tudom mért írtam ezt –
de valahol könny buzog, buzog
s felém mozdul tisztaságod,
hadd: – ó, hát hogy zuhanjak?!
Vége sose lesz e rengeteg
hengerelt tüskés jajnak…
Félember lettem én, már csak
veled vagyok ép és egész –
ha tőlem távol vagy minden;
még a levegő is penész…
Erre a szerelemre hogy
lehet a kín a rím… merthogy
boldog…, mikor foglak, tartalak,
csókolsz… de elég ha a
közelemben tudlak,
érzem a sugárzásod – a világ
fölött szárnyal máris a lelkem…
jajgatva temetnek el ebben
a télben, ezen a telken…
