Fullajtár Andrea, a Katona József Színház művésze szokatlan interjút adott lapunknak. A kérdéseket ugyanis nem mi állítottuk össze, hanem a színházat kedvelő nézők között érdeklődtünk, ki mit kérdezne meg a művésznőtől.
“Oda kell állni segíteni”
Interjú Fullajtár Andreával
Fedél Nélkül 2019. december 12. 663. szám
Tóth Gábor, ingatlanközvetítő: Melyik volt az első olyan szerepe, ami után elégedettséget érzett, és először gondolt büszkén a teljesítményére?
Már játszottam a Katona József Színházban, amikor a főiskolán Zsótér Sándor megrendezte Hauptmann Patkányok című darabját, én Johnnét játszottam benne. Ez egy olyan próbafolyamat volt, amelyre – úgy gondolom – az osztályunk minden tagja nagy lelkesedéssel és szeretettel gondol vissza. Igen kemény, jól sikerült előadást hoztunk létre és úgy éreztem, hogy ez az, most valami elkezdődött, elindult valami.
Kostya Ilona, adminisztrátor: A 14 éves lányom fejébe vette, hogy ő bizony színésznő lesz. Tudom, mennyi stresszel, mennyi idegi és fizikai munkával jár a színészi pálya. Ráadásul lelkileg nagyon érzékeny, ha lát egy bánatos, nyüszítő kiskutyát, ő is sírva fakad. A csalódásoktól is szeretném megóvni, de az álmai megvalósításában se szeretném őt meggátolni. Tudna tanácsot adni?
Azt a mindenit, hát ez nehéz ügy! Távol álljon tőlem, hogy bárkinek is látatlanban adjak tanácsot. Az tény, hogy ez a pálya csak nagyon-nagyon távolról tűnik úgy, hogy csupa fény és csillogás. A valóságban a színészek életének legalább kilencven százaléka a ráfordított munkáról szól, és csak öt-tíz százalék szól a sikerről, ami az eredményt övezi. Mióta a fiam belevágott az élsportba, talán ahhoz tudnám hasonlítani. Azt a kemény befektetett munkát, ami egy-egy csúcsteljesítmény mögött van, azt csak azok érzik, akik belefektették az energiát, illetve az ő közvetlen környezetükből azok látják, akik segítséget nyújtottak, akik támogatták őt ebben. Mindenki csak akkor vágjon bele ilyesmibe, hogyha hajlandó azt a rengeteg plusz munkát beletenni, ami szükséges a sikerhez. Az érzékenység viszont szakmai követelmény a színészi pályán. Egyrészt borzasztó strapabírónak kell lenni, másrészt elég érzékenynek is ahhoz, hogy a rengeteg szerephez fogódzót találjunk. A színész általában különös, összetett személyiség, másképpen nem tudna megküzdeni az újabbnál újabb feladatokkal.
Karalyos Ágnes, kórházi nővér: Sok drámai alakítását láttam, de ha visszagondolok a Kés a tyúkban című előadásra, ma is összeborzongok, olyan hatással volt rám. Mintha hasba rúgtak volna. Aztán mégis megnéztem újra meg újra. Mi volt a titka ennek a hatásnak?
Őszintén megmondom, nagyon-nagyon régen találkoztam olyan emberrel, aki látta ezt az előadást, annyira régen volt. Tény, hogy egészen különleges csillagzat alatt született. Varró Dani fordítása szokatlanul formabontó volt. Külföldön is játszottuk, mindenhol az adott ország nyelvén feliratozták, de közel sem működött úgy a darab, mint magyar nyelven magyar közönség előtt. Dani zsenialitása kellett hozzá, hogy az előadás akkorát ütött. 129 előadás után vettük le.
Anday Márton, iparművész: Hallottam egy interjúban, hogy a színész idegrendszeréről írja a doktori disszertációját. Talán itt mesélt arról is, hogy vannak olyan szerepek, amelyekből nagyon nehéz kijönni, például a Médeiai után hosszú hideg vizes zuhany kellett ahhoz, hogy helyre zökkenjen. Pályakezdőként sejtette, hogy ez a munka ilyen megpróbáltatásokkal fog járni? Ha mindezek ismeretében újra kezdhetné, akkor is ezt az utat választaná?
Pályakezdőként is sejtettem, hogy nem lesz egyszerű, tudtam, hogy nem számíthatok könnyed repülésre. De az embernek nyilván a saját idegrendszerével van a legtöbb dolga, és ilyen értelemben engem is értek meglepetések az elmúlt 23 év alatt. Hogy újra ugyanígy csinálnám-e? Ebben nem vagyok biztos. Ez az idősebb Andrea már tudna tanácsokat adni annak a fiatal lánynak, aki akkor voltam. Főleg abban, mire érdemes „rámenni” lelkileg és mire nem szabad. Mi az én dolgom a gondok, problémák közül és mi nem tartozik rám… Tanárként azoknak a pályakezdőknek, akik az én segítségemmel indulnak el a színészi pályán, abban is tudok tanácsot adni, hogyan kezeljék az apróbb sérüléseket, és mi az, amit viszont komolyan kell venni. A Médeia is egészen más kihívás lett volna, ha nem szülés után kellett volna felkészülni rá. Szoptatós anyukaként eljátszani, hogyan öli meg Médeia a saját gyermekeit… A magánéleti boldogság és a színpadi feszültség ellentmondása komoly megpróbáltatásokat okozott. Nem volt könnyű elérni, hogy otthon teljes értékű anya, a darabban teljes értékű színész legyek. Azt nem is vállaltam, hogy nyílt színen történjen meg a gyerekgyilkosság. Zsámbéki Gábor, a rendező ezt szerette volna, de nem ment. Így született meg az ötlet, ami az előadás színpadi nyelvének is tökéletesen megfelelt és én is valahogy túléltem, hogy csak annyit láttunk, ahogyan az autón belül két gyerekkéz végigcsúszik az ablaküvegen.
Koncz Miklós, elektromérnök: Többször láttam a Csendet akarok című monodrámáját a lepukkant hajléktalan nőről. Hogyan lehet egy ilyen szerepre huszonéves korban felkészülni? Nyilván nem volt hajléktalan… de akkor meg honnan a hitelesség?
Ezt talán már több interjúban elmeséltem, de ebben a lapban érdemes beszélni róla. Csalog Zsolt monodrámája az Élet és Irodalomban jelent meg. Friss és „meleg” volt. Zsámbéki behozta a Színművészeti Főiskolára és kiosztotta a lányoknak, hogy mindenki tanuljon meg belőle egy kis részletet, mutassa meg, mit tud vele kezdeni. Amikor én is bemutattam, kaptam újabb oldalakat. Amikor ezt is bemutattam Gábornak, azt mondta, jó, akkor most tanuld meg az egészet, a premier a Kamrában lesz a következő szezonban. A szövegben volt annyi utalás arra a valóban létező hajléktalan nőre, akiről Csalog Zsolt a darabot írta, hogy keresni kezdtem. Rá is találtam az itteni aluljáróban, meg akartam őt hívni, de hiába meséltem neki a készülő előadásról, meg hogy én fogom őt játszani, szegény már nem volt olyan mentális állapotban, hogy megértette volna, mi köze ennek ahhoz, amit ő fél éve egy írónak magnóra mondott. Ennek ellenére többször odamentem hozzá beszélgetni. Legtöbbet abból merítettem, amit tőle láttam. 23 éve játszom, ami egy ember életében is nagyon nagy távlat, hát még egy színdarab életében. Ma úgy látom, nem kopik a szöveg, hanem egyre aktuálisabb és sajnos őrületes erővel hat. Igyekszem mindig friss élményeket beletenni. Ha látom egy hajléktalan pár veszekedését, hallom egy hajléktalan ember kifakadását, az óhatatlanul hat rám, megjegyzem a hangfekvéseket, az akusztikát, gesztusokkal gazdagodom… ezeket mind bekerülnek az előadásba. A darabot még börtönben és hajléktalanoknak is bemutattam. Az utóbbi közönség csak annyi „kifogást” talált a játékomban, hogy túl jók a fogaim, egyedül az buktatna le.
Burai Ágnes, óvónő: Nem tartott-e attól, amikor közéleti szerepet vállalt, hogy egy ennyire megosztott társadalomban a nézők és a rendezők egy része is a politikai hovatartozása alapján fogja megítélni? Nem is beszélve azokról a politikusokról, akik az állami díjakról döntenek… Eszébe jutott mindez?
Eszembe jutott, de ezzel együtt is azt éreztem, hogy muszáj. Mindig van olyan csoport, amely nem elég erős ahhoz, hogy megvédje magát. Mindig van olyan helyzet, amikor oda kell állni segíteni. Úgy gondolom, ha van egy kis ismertségem, azt jó dolgokra kell használni a színházon kívül is. És akkor itt pontot is tennék. Legyen ez most egy ilyen rövid válasz…
Szabó Imola, gimnazista: Márciusban pár napig vendégül látom egy erdélyi barátnőmet, akit szeretnék elvinni kedvenc színházam valamelyik előadására. Melyik darabot válasszam, melyik lehet az, amelyikről a művésznő úgy gondolja, tuti maradandó emlék lesz a számára? És miért éppen az?
Leginkább a Nem vagyunk mi barbárok című előadást ajánlom. Szerepelnek benne a színház „Behívó programjából” is olyan fiatalok, akiktől folyamatosan azt a visszajelzést kapjuk, hogy ez az előadás „nagyon nekik szól”. Azt mondják, a mondanivaló, a stílus, a ritmus mindig magával ragadja őket. Mi négyen, a színész szereplők is nagyon szeretjük játszani. A nézők sokat nevetnek, a végén pedig van olyan „hoppá” fordulat, amit most nem árulok el. Meg kell nézni…
Hantos Attila, középiskolai tanár: Úgy tudom, saját osztálya van az egyetemen. Kellett-e már valamelyik hallgatóját eltanácsolnia a pályáról alkalmatlanság miatt?
Aki teljesen alkalmatlan, nemigen tudja magát átverekedni a százszoros túljelentkezésen. Én nem küldtem el senkit, de volt egy fiú az előző osztályomban, aki egy év elteltével azt mondta, ő úgy érzi, nem alkalmas erre a pályára, inkább valami mást szeretne csinálni. Jó kiállású fiú volt, remek hanggal… az ilyen alkatú színészre sok-sok szerep illik, lubickolhatott volna bennük. De amikor elmondta az indokait, nagyot nőtt a szememben. Úgy érezte, amikor dolgozik, nem örömérzet kíséri a munkafolyamatot, hanem szorongás és megfelelési kényszer, ő pedig nem akarja ebben leélni az életét. Értékeltük és tiszteletben tartottuk a döntését. Húsz évesen nagyon nehéz ennyire pontosan ismerni magunkat.
Nagy Gézáné, nyugdíjas orvos: Úgy tapasztaltam, olyan hőfokon játszik, olyan intenzitással van jelen a színpadon, hogy azt vettem észre, akkor is őt figyelem, amikor nem ő beszél abban a jelenetben. Ez a Médeia után fogalmazódott meg bennem, de ilyennek látom azóta is.
Ez bizony nagy dicséret. Ezek a nézői visszajelzések nagyon fontosak nekünk. Ha nem kapunk ilyeneket, még bele is keseredhetünk, hogy Jézusom, hát ki a fenének nyomom én itt ennyire… Viszont ha ilyen visszajelzést kapunk, akkor az bizony kurva jó. Használhatom ezt a kifejezést?
Legyen egy szerkesztőségi kérdés az utolsó: Mennyire elégedett a nézők kérdéseivel?
Nagyon jó érzés volt válaszolni, jólesik az érdeklődés. És kifejezetten üdítő, hogy nem arról kellett interjút adnom, ami egy előző internetes interjúból kimaradt.
Karácsonyi üzenet
A Fedél Nélkül Olvasóinak Karácsonyi üzenet? Hűha! Most még a Mikulás érkezése előtt beszélgetünk, de erre a napra tervezünk egy olyan gyűjtést, amiről már múlt időben kell írnia a megjelenés időpontja miatt. Az Átriumban az Oltalom Karitatív Egyesület ünnepli a 30. születésnapját, és ebből az alkalomból lesz egy műsoros jótékonysági est. Az ünnepre való készülődésem, az Advent is a hajléktalan emberek megsegítése jegyében fog telni. Nekem mindig akkor telt különlegesen a karácsony, ha úgy éreztem, teszek valamit azok érdekében, akiknek ez az ünnep baromi nehéz. Nem csak a zord időjárás miatt, hanem tudom, menynyire hideg tud lenni belül is. Nem kell ahhoz hajléktalannak lenni, hogy belássuk, ha az ember magányos, akkor a karácsony borzalmas is lehet. Az üzenetem is az lenne, hogy gondoljunk erre valamennyien, ha segítségre szoruló embereket látunk.
(– odorik –)
fotó: Sallai Jutka
