409. szám Széppróza

Vacsora

By

A férfi fázó, lilás kezeit kabátjának mély zsebeiben nyugtatva várta sorra kerülését az ételosztó sátornál, türelmesen, hallgatagon.
Az önkéntes hölggyel valami furcsa kötelék tartotta össze, noha csak egy-egy szót váltottak ilyenkor.
– Jó estét! Nagy hidegek járnak… – köszöntötte őt a középkorú nő, miközben húslevest merített ételtartójába.
– Kezit csókolom! Igen-igen. Nagy hidegek – válaszolt.
– Ráadáshoz mit szólna? Összefuthat valakivel, ha nem bírna vele egyedül.
– Összefuthatok… Nagyon köszönöm – felelte a férfi, szemeit bakancsának orrára szegezve.
Írhatnám, hogy elköszönésük utáni sétája közben annyi, sőt mégannyi gondolat cikázott a fejében, de hazudnék. Hiszen céltudatosan zötyögött a villamossal három megállót, átment a zebrán, és meg sem állt a lépcsőházig, ahol valamikori kedvese lakott. A negyedik emeleten lévő lakás ajtaja elé letette a „prémium” adagot, becsöngetett, majd meghallva az előszobából kiszűrődő hangját a klumpának, sietve eltűnt a lépcsőfordulóban.
Hazaérve barátságtalan albérletébe, kinyitotta a dobozkát, nekilátott enni. Közben annyira úrrá lett rajta a fáradtság, hogy elbóbiskolt.
Volt kedvese, mikor ajtót nyitott, és lehajolva a küszöbén fekvő nylon-szatyorhoz meglátta annak tartalmát, tudta ki járt ott, ha csupán néhány mozdulat erejéig is. Mély levegőt vett, oldalra pillantott, s hiába élt egyedül, úgy húzta be az ajtót, mintha kisgyermek vagy idős ember nyugalmát próbálná óvni.
Érdekes egybeesés – miközben nekilátott a vacsorának, félúton ő maga ugyanúgy álomba szenderült.
És amikor felébredtek, a Nap mindkettőjüket mosolyogva találta.

You may also like