403. szám Riport

Szívvel, lélekkel színész – interjú Koltai Róberttel

By

interjú Koltai Róberttel

Az alábbi interjú a  József Attila Színházban készült. Egy olyan színészóriással beszélgettem, aki a szórakoztatásnak él. A játék szeretete, a közönség pozitív visszajelzései sok nehézségen átsegítették. Szívvel lélekkel színész. Ő Koltai Róbert.

– Mi volt az, ami inspirálta Önt, hogy színész legyen?
– Amikor kisgyerek voltam, még nem volt televízió, rádiót hallgattunk.  Volt egy műsor, a Csim-Bum cirkusz és mi gyerekek azon nőttünk fel.  Gyerekelőadásokat is láttam, pl. a János Vitézt az Erkel színházban. Ekkor még nem gondoltam komolyan a színészkedést. A legnagyobb hatással édesapám volt rám, aki sportegyesületeknél dolgozott NB 1-es csapatoknál, pl. 25 évig a Csepelnél. Nehéz sorban nőtt fel, csak négy elemit végzett, de saját magát képezte. A verseknek igazi tudora volt. Csodálatosan mondott verset, bár nem lett színész. Nálunk a versmondás, a szavalás volt a mindennapi élményem pici koromtól kezdve, mert apukám úgy mondott verset, mint nagyon kevés színész azzal együtt, hogy mondom, sportolókkal foglalkozott.
Én először szavalóversenyeken indultam, kisebb-nagyobb sikerekkel. Akkoriban színházban, filmen igazi színészóriásokat láthattam kamasz koromban. 17 éves koromban a legmélyebb benyomást a József Attila színházban kaptam, Bodrogi Gyula Törőcsik Marival játszott a Potyautas című habkönnyű darabban, olyan bűbájosan, olyan átéléssel, annyi humorral, olyan lazán, hogy három hétig a föld fölött jártam. Tudom, hogy ez nem egy Shakespeare-i darab volt, sznoboknak tetsző valami, de a fantasztikus színészi játék elvarázsolt. Egyre szimpatikusabb lett ez a pálya, így az érettségi után jelentkeztem a Színművészetire, az első vizsga után kidobtak.
– Na de miért?
– Lehet, hogy nekem kellett az a két év, mert addig nem is jelentkeztem, úgy elkeseredtem. A tehetség részben születik az emberel, részben az idővel érik. Én például csak olyan verseket mondok, amit 30 éve tudok. Mindig bajom volt belőle, amikor 3-4 hét alatt megtanult verseket kellett elmondanom. A színdarab is nehéz, de ott vannak segítségek, a rendező, a partnerek, a hosszú próbák. Egy verssel kiállni azt jelenti, magam vagyok a költő. Ahogy most el tudok mondani egy verset, az azért van, mert évtizedekig érett bennem, és látom azt, hogy József Attila ott ül a Duna parton, és szinte pontosan tudom, hogy mit jelent. A Thomas Mann üdvözlése című versnél – azt is 30-40 éve tudom – mostanában jöttem rá, hogy mit jelent, amikor a végén azt mondja: „Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen. – mondja a Thomas Mann- nak József Attila –  Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen / néz téged, mert örül, hogy lát ma itt / fehérek közt egy európait”.  Mostanában jöttem rá, hogy mit jelent az a sor, hogy „Lesz aki csak éppen néz Téged”
– Mit jelent?
 – Azt, hogy annyira jó, hogy itt van egy igazi európai, aki az igazságot meg a gyűlölet elleni harcot képviseli, még akkor is jó nézni őt, ha adott esetben nem értjük az angol, vagy német szöveget.  Tehát nem kell, hogy egy szót is értsen az egészből. Erre mostanában jöttem rá.  Annyira egyszerű a jelentése, és mégis évtizedekig tartott, míg megértettem. A színészet és a versmondás a koncentrálás erején múlik, hogy mennyire tudok figyelni arra a szakaszra, arra a sorra, arra a szótagra – ez nagyon nehéz, mert amikor az ember kiáll, annyi minden elvonja a figyelmét, pedig fontos, hogy ott maradjak kettesben a költővel és akkor legyek pont a legnyugodtabb.
– Ön rögtön megérti a József Attila verseket?
– Senki nem ért meg rögtön semmit. Erről lehet olvasni, hogy a mesteremberek hiába tanulták meg a szakmát, nem dolgozni kezdtek, hanem elindultak külföldi vándorútra. Olyan városokba mentek, ahol még jobban csiszolhatták a tudásukat. Én ma egy olyan előadást játszhatok, – ami óriási dolog, és ritka – ami 14 éve van műsoron. (A miniszter félrelép) Egyre jobb az előadás, egyre frissebb. Tele van improvizációval, frissen született dologgal. Ma van a 327-ik előadás. Egy igazi színész ilyenkor élvezi a legjobban, hogy játszhat, a közönség mindig változik, a partner soha nem ugyanaz. Jönnek új ötletek, pláne egy ilyen vígjátékban, ahol nemcsak lehet, hanem kell is improvizálni. Ugyanakkor persze nem szabad csak úgy parttalanul össze-vissza játszani, ezek igazi nagy pillanatok, amikor az ember olyat játszhat, amit a lábujjától a feje búbjáig élvez. Amikor nem kell a szövegre figyelni, amikor a pillanatnyi impulzusokat kapja a partnertől. De ezt nem adják ingyen. Tulajdonképpen erre nincs sok lehetőség, hogy 14 évig játszunk, meg érleljünk egy szerepet. A színészetben nagyon szeretem az összjáték jelleget. Azért nehezebb a versmondás, mert ott az ember egyedül áll ki. Számomra mindennek a hajtóereje a közönség, amikor egy szerep nehezen ment, sokszor szárnyakat adott. Amikor bejön az első közönség, egy kis fény gyullad az agyamban. Hatalmas önbizalmat kapok tőlük. Mert a közönség azért  jön be, hogy „itt vagyok, tessék szórakoztassál”. Nincs mese, ő csak jól akarja magát érezni. Ha jó a darab, jó a rendező, akkor ennél szebb pálya szerintem nincs.
– Találkozott már rossz közönséggel?
– Rossz közönség szerintem nincs, csak másképp nevelődött föl. A kaposvári színházban, ahol 25 évet töltöttem, ott nagyon nagy súlyt fektetett a színház vezetése, hogy a gyerekdarabok ne gatyaletolós, viccelődős darabok legyenek, hanem varázslatos élményt adó előadások. A mai napig is játssza a televízió a Bűvös erdőt, a Pinokkiót. Azok a gyerekek, akik ilyen színházon nőnek föl, egyből fantasztikus közönség lesznek. De más közönséget sem szabad leszólni. A sokszor játszott daraboknál azt veszem észre, ha nem is rögtön értenek mindent, ha mi nem adjuk föl, akkor a darab közepétől helyére kerül minden. Vannak, akik kevesebbet jártak színházba, az egész olyan fura nekik, nézik, hogy mások nevetnek. Egyszer csak eljön egy pillanat, amikor egyé válik a színpad és a nézőtér, és akkor azok tapsolnak és nevetnek a legjobban, akik az elején nem rögtön vették a lapot. Régen nagyon zavart, ha nem rögtön reagált a közönség, fiatal színészként belehaltam. Most meg, tudva, hogy mi van a kezemben, mi van a darabban, ara gondolok, hogy jól van nem nevettek, még nem jöttök velünk, de majd jöttök ti még a mi utcánkba. Tényleg így szokott lenni, annál a közönségnél van nagyobb siker, akik az elején elfogódottabbak. Megérinti őket a színház varázsa. Nekem nagyon nagy szerencsém van, mert – dacára, hogy nem vagyok 20 éves – csupa olyan darabot játszom, amiben végigszáguldom a darabot. És nézem az osztálytársaimat, olyan, mintha a nagypapáim lennének.
– Volt-e az életében törés, egy nehéz pillanat, amiből fel kellett állnia?
– Volt, nem is egy.
– A nehéz helyzetből hogy lehet kijönni, mi az a plusz erő, ami hozzásegít?
– Nem akarok világprobléma megoldó szerepben tetszelegni. Sokszor voltam nehéz helyzetben, többnyire magamnak köszönhettem. Óriási szerencse, hogy ez a foglalkozásom, mert ez  olyan munka, amit ha az ember becsületesen, átéléssel csinál, elfeledteti, hogy mi volt előtte és mi lesz utána. Ha jó a szerepem, jól játszom, akkor felhőtlenül boldog vagyok a legnehezebb időszakokban is. Miután sokat játszom, sokat vagyok színpadon, nekem gyógyító erejű a mindennapok poklához képest. A recept az, hogy mindenkinek a munkájában kell megtalálni az örömét. Mindenkinek a munkájában kell kiteljesedni. Próbálja megtalálni azt a helyzetet az életben, amiben ő a legtöbbet tudja adni. Engem az tartott mindig formában, hogy bemegyek a színpadra és akkor 600 ember két órán keresztül boldog és ehhez hozzá tudok járulni.
– Ön szerint hány féle szegénység van?
– Nem tudom ezen még nem gondolkoztam.
– Arra gondoltam, hogy van az anyagi és a szellemi szegénység.
– Pontosan. Nagyon sokszor, akinek tele van a zsebe, az százszor szegényebb, annál akinek semmije sincs. A lélek, meg az intelligencia nem az iskolák, egyetemek számával arányos hanem az emberrel. Nagyon sokszor egy nagyon egyszerű, nagyon szűkösen élő ember százszor több intelligenciát sugároz magából, mint egy újgazdag, aki nagyon sokat hisz magáról, de nagyon keveset ad a világnak azon kívül, hogy ő jól él.
– Ha találkozik egy szegény emberrel az utcán, mit érez?
– Mindig részvétet érzek, és ha van nálam pénz, megveszem a Fedél nélkül újságot. Azt sajnálom, amikor azt látom, hogy valaki alkohollal próbál könnyíteni az életén, mert az esélyei is rosszabbak. Ismerek olyan gazdag embert, aki megvehetné ezt az egész kerületet. Mentem a kocsijában, egy mozgássérült kisfiú kéregetett, és nem adott neki. Nem gonoszságból, csak ő azért ilyen gazdag, mert neki úgy működik az agya, hogy ez nem fér bele. Lentről indult, karriert csinált, de azért mert ő ilyen. Én meg mindig anyagi gondokkal küzdök, mert soha nem tudtam vigyázni semmire, könnyelmű is voltam, de az én agyam másképp működik.
– Mi a véleménye a Fedél nélkül újságról?
– Nem azt mondom, hogy elmélyülten olvasom, de bele-bele pillantok. Most is van a kocsimban. Van egy hölgy, akitől rendszeresen szoktam vásárolni. Ő egy végtelenül finom hölgy, látni rajta, hogy valamikor sokkal jobb körülmények között élt. Nagyon fájt nekem, amikor láttam, hogy úgy iszik meg egy féldecit, mintha az élete függne tőle. Mindig csak annyit mondok neki – nem csak udvariasságból,– hogy vigyázzon magára. Már a szakmámnál fogva is átérzem mások bánatát, örömét.
– Mik a jövőbeni tervei?
– Most lemegyek és eljátszom a darabot. Olyan telt ház van, hogy mindenütt be vannak rakva a pótszékek. Ez 14 éve így megy. Holnap meg a Galla Miklóssal játsszuk a Napsugár fiúkat a Karinthy Színházban.
– Az új filmről mondana valamit?
– A 80 %-a már dobozban van. Londonban játszódik és tavasszal még fel kell vennünk néhány londoni külső jelenetet, hogy hiteles legyen a film. Sok jelenetet felvettünk itthon. A mozikban jövő ősszel lesz látható.      .
– Köszönjük szépen a beszélgetést.
– Ez természetes.

You may also like