499. szám Vers

Szégyenletes vágy

By
Jónás Tamásnak
Költőnek lenni, amikor negyven év a korod,
a fájdalom madarait nagyon jól ismered;
szíved lavór, a lelked átvágott kakastorok,
erősen szorít magához az érdes Istened.
Költőnek lenni, a nyirkos cementfalak között,
bonyolultabb örömöket várni és érezni;
mikor csonka a Hold, és minden egész eltörött,
úgy vallani, hogy lássuk a húsunkat vérezni.
Költőnek lenni, akinek a fekhelye kemény,
akit izgat miden, és nem nyugszik, és nem feled;
aki mindig teremt, bár csalva és vak a remény,
szeleket űzni a Hortobágy, az Ugar felett.
Odvas farakásként aludni, – horkolva, – törten,
utána Múzsák kertjében játszani fogócskát;
általában egyedül, és nem családi körben,
írni verset: antikot, csorbát, töröttet, ócskát.
Elhagyott kút mélyéről víz gyűrűként ragyogni,
akár a csönd, ülni a halott örömök fölött;
látni a kritikusokat vigyorral gagyogni,
a szarv, a patkó, a lófark nélküli ördögöt.
Megszülni Istent, és saját szavakkal szoptatni,
rögzítve magunkban a sátán minden hangsorát;
a zord emlékeinket mind simára koptatni,
lekaparni magunkról a gyermekkorunk sarát.
Az életért megküzdeni, akár csak a rabok,
költőnek lenni, aki harangkötelet rángat;
halnak lenni akit a partra vetnek a habok,
szeretni arcunkra vizelő, édes hazánkat.
Bűnösnek hinni magunkat, mert a bűnös büntet,
felakasztani magunk, mint egy hideg kabátot;
hordani hideg vágyunkat, nehéz ködmönünket,
félni, hogy nem szerezhetsz meg magadnak barátot.
Vasharangként minden olvasóban megkondulni,
bánatodat versbe keveri, vagy a piába;
szeretőbe mint végső Istenbe bolondulni,
jónak mondani mindent, hiszen minden hiába.
Leírni szégyenletes vágyad, van bátorságod,
nem úgy mint akik gyűlölni, – szeretni se mernek;
a mennyország a várad, a pokol a hátországod,
elhagytad a negyvenet, mint szandálját a gyermek.

You may also like