Erbszt Andrásnál jártunk, aki igen sokoldalú, sikeres ember. Európa- és világbajnok sportoló, orvos, gerincspecialista. Sebészként nagyszámú sikeres műtétet végez. Úgynevezett „minimál invazív” technikákat dolgozott ki, vagy tanult meg külföldön, hogy könnyebben és gyorsabban gyógyuljon a betege. Mégis boldogabb, ha mozgással és sporttal gyógyíthatja a mozgásszervi betegségeket. Azt tartja a legfontosabbnak, hogy minden pillanatban azt csinálja, amit szeret. Akár sportol, akár gyógyít.
FN: András, mikor döntötte el, hogy orvos lesz?
Öt-hat éves koromtól csak orvos akartam lenni semmi más. Van egy nagybátyám, aki akkor kezdte az orvosi egyetemet, és aki ikon volt a szememben. Az ő hatására kerültem egyre közelebb az orvosi pályához, most sem akarok mást csinálni.
FN. Hogy kezdett sportolni?
Az elsősorban édesanyám érdeme. Kicsi, kövér gyerek voltam, a mamám azt gondolta, hogy sportolnom kell, hogy ne legyenek gondjaim. A Normafánál nőttem föl, ott nagy síélet volt akkor, így egész pici koromban síelni kezdtem. Amikor kamasz lettem, és már én választhattam, akkor a küzdősportok iránt kezdtem érdeklődni és ez az érdeklődés a mai napig is tart.
FN. Miért a küzdősportok? Talán alkatilag érezte közel magához?
Egyáltalán nem. A közelünkben nagyobb fiúk laktak, akik folyton terrorizáltak engem, a kicsi, kedves, kövér kisgyereket. Elmentem judózni, mert nem akartam félni.
Rájöttem, hogy olyanfajta értékrend van a küzdősportban élők között, ami számomra nagyon fontos: az egymás iránti tisztelet. Bárhová mentem a küzdősporton belül, mindenütt jelen volt a tisztelet és nem létezett semmilyen formában a gyengébbek vagy kezdők megalázása. Természetesen ott ragadtam, és ezután már nem bántottak a nagyobbak. Szerelem lett, és megmaradt. Először jött a judo, majd kick-boxoltam.
FN: Hogy került kapcsolatba a kempoval? Magyarországon nem igazán elterjedt sport.
Már felnőtt koromban történt. Az egyetem és a mentőzés miatt nem volt idő még a hobby szintű mozgásra sem, nemhogy a komoly sportolásra.
Jókor találkoztam egy régi barátommal, Juhász Ferenccel, amikor nagyfiammal – aki akkor kicsi volt – közös sportolási lehetőséget kerestünk. Feri hívására, aki akkor már edző, sőt a kempo szövetség elnöke volt elmentünk edzeni és kempósok lettünk. Az nagyon jó időszak volt. A nagyfiammal Ádámmal együtt edzettünk és később 2003-ban, 2004-ben együtt indultunk az Európa bajnokságon, meg a világbajnokságon. Nagyon nagy élmény volt, hogy a fiammal együtt indulhattam egy ilyen versenyen.
FN: Mit jelentett Önnek a kempo európa – és világbajnoki cím?
A felkészülés volt az érdekesebb, izgalmasabb. Akkor már elmúltam negyvenéves, természetesen szenior kategóriában indultam.
Izgalmas kérdés volt, hogy a komoly munka mellett sikerül-e jól felkészülni.
FN: Mennyit edzett, és hogy sikerült időt találnia rá?
Nagyon nehezen, a családomnak sok türelemre volt szüksége, de heti nyolcszor-tízszer edzettem. Nagyon jó és nehéz időszak volt.
FN: Hatott-e valahogy a sport az orvosi pályájára?
Ez két külön vonal, de a sportban tanultam meg, hogy az eredmény csak a befektetett munka árán jön. És a türelmet. Én nagyon nyugodt vagyok, ezt részben annak köszönhetem, hogy az összes feszültséget feloldhatom a sportban.
FN: Ma is sportol annyit, hogy ez lehetséges legyen?
Igen, nagyon igyekszem. Itt a kettlebell, judózom, hetente egyszer teniszezem, kicsit pingpongozom. Az egész család imád síelni, ebben a kisfiam is részt vesz, sőt vele karöltve elindulunk amatőr versenyeken is. Megtanultam vitorlázni. Gyermekkori vágyam volt, most sikerült.
FN: Beszéljünk a másik hobbyról, a munkáról. Az egyetem mellett mentőzni kezdett. Miért?
Olyan helyre szerettem volna kerülni, amely eldönti, hogy valóban az orvosi pálya lesz-e az igazi.
A mentőzés legalsó lépcsőfokáról indulva lépkedtem fölfelé és végül rohamkocsin dolgozó orvosként fejeztem be a pályafutásomat. Nagyon-nagyon szép időszak, nagy szerelem volt. Húsz évig tartott.
FN: Miért szerette annyira? Sokat tanulhatott? Embereket menthetett?
Egyrészt nagyon sokat tanulhattam. Ráadásul tét nélkül, mert eleinte csak néztem és nem avatkozhattam be, csak később felügyelet mellett, ha nagy szerencsém volt. Többévi tapasztalat gyűlt össze, mire önállóan mentőzhettem. Így később a sürgősségi ellátásnál már nem ijesztett meg annyira a felelősség, mint másokat. Másrészt azért tanultam, azért készültem orvosnak, hogy embereknek segítsek és alkalmasint meg is mentsem őket és néha még ez is sikerült. Azért is szerettem, mert a mentőzésben is meg volt az izgalom, az adrenalin fröccs, mint a sportban is. Hiszen még öreg fejjel is azért indulok versenyeken, mert szeretem azt az érzést, hogy odamerek állni, küzdeni.
FN: Gerincspecialista lett. Hogy szeretett bele ebbe a területbe?
Amikor behívtak katonának, lehetőségem volt a Honvéd Kórház idegsebészetén katonáskodni. Ott jöttem rá, hogy ez nekem nagyon tetszik. Ortopédiából szakvizsgáztam. Ezután indultam el ezen az úton, amelyen most is haladok.
FN: Saját rendelőjében dolgozik, magánorvosként. Miért nem gondolt arra, hogy egy nagy intézmény vezetője legyen?
Talán mert én öntörvényű ember vagyok. A saját elképzeléseim szerint szeretek dolgozni. Így érzem jól magam. Az a gerincgyógyászati program, ami már kezdett bennem kiforrni, ami magába foglalja nem csak a műtéteket, vagy a pontosan kidolgozott konzervatív kezelést, de a többlépcsős teljes rehabilitációt is, valószínűleg nem működne jelenlegi intézményi keretek között.
FN: Ha műtétre van szükség, akkor minimál invazív beavatkozás elkötelezett híve. Meséljen erről és az endoszkópos műtétekről, melyeket elsőként alkalmazott itthon.
A filozófia, amit én képviselek, az hogy minél kisebb ártással, az izmok minél kisebb roncsolásával érjük el a kívánt eredményt. Ennek az első lépcsője az endoszkópos műtétek bevezetése volt.
Az endoszkópos műtéti technikát Franciaországban tanultam a saját költségemen – ez a magánorvosság hátránya, hogy nem fizet senki tanulmányutat, nincs ösztöndíj, bele kell nyúlni a családi kasszába a finanszírozásért – rengeteg gyakorlással járó, (boncteremben) viszonylag hosszú tanulást igénylő feladat volt. Utána megvásároltam az eszközöket a saját pénzemből. Az együttműködés sem könnyű a magánorvos és az állami intézmény között, de a minimál invazív műtétek sokat segítenek a betegeknek, komfortosabbá, gyorsabbá teszik a gyógyulást.
Nemrég indult el a második lépcső, az elülső, vagyis hasi feltárásból végezhető gerincstabilizáló műtétekkel, melyeket Szabó József főorvossal ketten csinálunk. Elég macerás a feltárás, de amikor már eljutunk a műtéti területig, sokkal kisebb roncsolással, és szövődmény mentesebben érhetjük el ugyanazt az eredményt. Ez nagyon izgalmas, ezt is nagyon szeretem, de ezt is külföldön kellett tanulni, hosszú tanulási folyamattal, bonctermi gyakorlatokkal. Ezekért a tapasztalatokért nagyon meg kellett dolgozni, azért tudom úgy értékelni, és azért vagyok ilyen hálás a szüleimnek és az életnek, hogy megadatott, hogy kemény munkával, de az vagyok, aki most vagyok.
FN: Mi készteti arra, hogy új meg új megoldásokat keressen, itt is, mint a sportban? A kihívás vagy valami más?
Inkább az, hogy nagyon sok betegnek segítenek ezek a megoldások. Ez úgy működik, hogy felmerül a probléma és elkezdek gondolkodni, vagy a nemzetközi lehetőségek között igyekszem megtalálni azokat melyek, lehetővé teszik egy jobb módszer alkalmazását.
FN: Változott az évek alatt az, ahogy a gyógyítást vagy a beteget látja?
Abszolút. Régebben a sebészi düh, a „furor chirurgicus” erősebb volt bennem. Ma már ennek a rendelőnek, meg az én működésemnek is az a szlogenje, hogy az a legjobb gerincműtét, ami nem történik meg. Az a koncepció, amire mi a rendelőt felépítettük, az hogy ne kelljen megműteni, csak azt a beteget, akit nagyon muszáj.
FN: Pedig úgy tűnik, hogy szeret operálni.
Nagyon szeretek. De a műtét visszafordíthatatlan beavatkozás a beteg életébe. Ha sikerül, nagyon jó, és örülünk, de ha valamiért nem sikerül, akkor is visszafordíthatatlan. Továbbra is kedvenc időtöltésem a műtőben állni, de a hangsúly eltolódott. Lehetőség szerint műtét nélkül kell meggyógyítani a beteget. Azt gondolom, hogy a műtéteink fele felesleges. Ha lenne egy olyan rehabilitációs hálózat az egész országban, amely úgy működne, ahogy én most hatékonynak látom, akkor kevesebb műtétre lenne szükség. Ebben teljesen biztos vagyok.
Elindítottunk egy négylépcsős programot. És talán ez az, amire igazán büszke lehetek, meg arra, hogy olyan kollégáim vannak, akikkel ez megvalósítható. A program minden lépcsőjéhez egy nagyon határozott feladatcsoport tartozik és egy vizsgálatsorozat, amellyel pontosan megállapítható, hogy bizonyos paramétereket teljesít-e a beteg. Ha igen akkor továbbléphet a következőbe. A harmadik lépcső után, alkalmas arra, hogy bármilyen sporttevékenységet önállóan végezhessen. Persze nekünk a negyedik fázisra is van javaslatunk, amely egy funkcionális edzés. Ennek a kiépítése most kezdődik, rendkívül érdekes dolog lesz, és nagyon-nagyon hatékonynak látom. Olyan lesz, amivel tényleg lehet segíteni.
FN: Ez a program a műtötteknek is jó?
Azok a műtéteseink, akiket nemrég operáltam és nálunk rehabilitálódnak, már a hatodik hétben járnak, és tényleg nagyon jók az eredmények. És már jön a következő, ami a gyógytorna és az edzés között van. A harmadik pedig már inkább edzés és utána mehetnek sportolni.
Ez nagyon izgalmas és a kezdeti eredmények egészen fantasztikusak.
FN: Vannak még szakmai vágyai?
Szeretném ezt a rehabilitációs programot minél szélesebb körben elterjeszteni, az ország határain belül és kívül is.
Ami a műtéti tevékenységet illeti, szeretnék, a minimál invazív technikák közül még többet elsajátítani. Legközelebb egy ilyen típusú csavarozási technikát szeretnék megtanulni.
FN: Ádám, a nagyfia követi Önt a sportban, de nem követi az orvosi pályán. És Dávid, a kisebbik fia miben tehetséges?
Ádám nemrég vett részt a Juhász Ferenc emlékére rendezett világkupán és meg is nyerte azt. Edzőként is nagyon jó. Remek edzéseket tart nekünk –a nyugdíjas szakosztálynak- ma reggel is vele edzettem. Most már ő gyepál engem – megfordultak az erőviszonyok, de úgy, hogy vigyáz rám.
Dávid egészen más. Ő mindenben tehetséges, még nehéz látni, milyen lesz a jövőképe. Noha a bátyja valódi ikon számára, nem utánzó típus. Nagyon tehetséges a zenében, kiváló a hallása, nagypapája nagy boldogságára. Időnként kis koncertet tart nekünk. Mi mind odaülünk, hallgatjuk, ahogy zongorázik nekünk, és csodálkozunk, hogy lehetséges ez? De nagyon örülünk. Ő mindenbe belekóstol, mindenben nagyon ügyes, bármi lehet még belőle.
FN: Még az is lehet, hogy az orvosi pálya felé fordul? Örülne?
Nem beszélném le, de ehhez az kell, hogy legalább annyira élvezze, mint én, mert nagy szerencse, hogy a munka igazi öröm.
