az utcakövén egy néni térdepel
munkába igyekeznek az emberek
én lelassítok, de tovább sietek.
Visszanézve meggondolom magamat
kihúzom összegörnyedt vállamat
szégyenpír lepi el zavart arcomat
hisz nem robog el előlem a gyorsvonat.
Odaérve a néni szemébe nézek
zavaros pillantásától szinte félek
nem hagyom ott, nem visz rá a lélek
megkérdem: mikor evett utoljára ebédet.
Válaszul kicsordul a könnye
erőtlenül lenéz a hideg földre
szinte fél, hogy megdorgálom
már mindenki elhagyta ezen a világon.
Felemelem a hideg kőről
beszélni kezdek neki a jövőről
megyünk az úton egy boltig
zavarában tiltakozva összeomlik.
Sietve felkapok pár zsömlét
gyümölcsként veszek szép érett körtét
édességnek egy tábla csokoládét
víz helyett pedig citromos limonádét.
Megvárom, még mindent szatyrába tesz
hálálkodva mély, nagy levegőt vesz
ő is volt valakinek kedves édesanyja
az életét nem kell, hogy így feladja.
Odafigyelés, törődés, pár jó szó
egy ember sem az utca kövére való
csak segítség kell némelyeknek
EMBEREK, egy percre néha álljatok meg
az elesetteken segítsetek!
Hála az Istennek már élettel telis teli.