Lom-álom

leemelem
arcom mint
párnáról huzatot
borítást

kifordítva
belso véres
úgy ahogy van azzal
kifelé veszem
fel újra

majd csend
s nyugalom
mily békések
az álmaim
miket nem álmodok
el ahogy meztelen
idegeimmel átszonek
a falak a levego
körbeölel állandóan

a kezed után
nyúlok a tenyérben
érted fuldokol
minden ideg

s nem vagy
sehol soha
de ha igen
abban sincs
köszönet

maradok ez
oldalon nincs
tiszta átmenet
az or nem
áltat – ültet de
pár percre csak

s utána már:
na most pedig
pusztulj el innen…

ezen a kapun át
te nem mehetsz
már – csak biccents

reményed úgy sincs
léted átbliccelve s

mindjárt kérik
is
a jegyeket

2014 augusztus, 2. díj