566. szám Széppróza

Portwille városka pöre

By

A kora reggel csivitelő énekes madarai, az újra eljövő nyár június havát: annak napfényes melegét, virágos illatát, bogarak és rovarok zönge nászát hirdették. Kedd reggel révén a szemetes-kocsi is végig „pöfögött” az utcasoron, egy régi muzeális Ford, a város vezetői: enyhe iróniával jegyezték meg, csupán egy „old mobilra” van keret, viszont a háztartási hulladék rendszeresen elszállításra kerül. Kate enyhe fejfájással ébred. A kora hajnalban a környék macskái bagzottak: ilyenkor a hároméves perzsa macskáját, Elizt szigorúan a házban tartja. Az előző évben három kismacskájuk lett a városka egy ismeretlen kandúrjától, végül is sikerült mindhármat elajándékozni.
John „gyermekkori” ismerős férje, a szomszédos városban dolgozik egy autókereskedésben, mostanában igen sok munkája van, hisz a kora reggeli búcsú puszit követően mondhatni este látja újra a férfit. Egyelőre mondhatni negyedik éve Kate otthon van, így John fizetéséből kell megélniük. Az ő egyetlen fiuk, Tom. Tizenötödik évében jár, de „értelmileg” egy ötéves gyermek szintjén van. A születésénél problémák léptek fel: a magzat elakadt a szülőcsatornában, Kate ma is beleborzad, ha visszaidéződik néki maga a szülés. Számára „középkori” fémeszközökkel ügyködtek körötte az orvosok, a magzatot igyekezvén világra segíteni. Arra emlékszik, hogy kiabálnak körötte és lábköze merő piros és  ő is sikong-kiabál. Később tudta meg az orvosok a szülés vége felé már ő érte is harcoltak, hogy életben maradjon. Így született Tom, oxigénhiányos állapota minden maradandó tüneteivel. Kétéves koráig egy intézetben ápolták a gyereket, majd Kate-ék, amint az orvosok javasolták, hazavitték a kis Tomot. A kisfiú állandó felügyeletet igényelt, így John anyja hozzájuk költözött. Ő vigyázott rá. Hatévesen orvosi tanácsra Tomot egy bentlakásos intézetben helyezték el, hol az alapvető készségjavításon túl, az iskolai tanulmányokat is elkezdhette. A kis Tomot egy hónapban egyszer tudták hazahozni egy-egy hétvégére, de John hetente egyszer elment a fiához. Ilyenkor késő este ért haza, a több órás vezetés jelentette fáradtságon túl, Kate ilyenkor férje arcán a oly ritka békés örömet láthatta. A kisfiú tízéves lett, az orvosai nem bíztatták őket. A kezelése, a fejlesztése Tomnak a koordinációs mozgásra és a beszédkészsége javítására korlátozódtak és itt megállt a XXI. századi orvostudomány. Orwens professzor, kit Tom úgy megszeretett az intézetben, annyit mondott nékik: amit tudtak megtettek Tomért, az otthonában éljen tovább: az egyetlen további gyógymód a család szeretete, mit kaphat a gyermek. Így hát hazahozták Tomot. Mivel John anyja, túl két műtétet nem tudta vállalni Tom felügyeletét, Kate ott hagyta a Bankot hol dolgozott és ő kezdett vigyázni a kisfiúra. Eltelt néhány év, Kate egyetlen életcélja Tom ápolása és tanítása lett. Ott volt néki a mindennapok kis öröme, a kisfiú megtanult egy új betűt. Az eltelt idő, a közel négy év: Tom már hat betűt felismer az abc-ből, igaz használni nem tudja őket. Kate néha álmodozik, a kisfia a már kamasznak számító nagy fia, a tanulta betűkből mondjuk az a és a b betűkből kimondja néki, megérti a BABA szócskát és a követően új és újabb szavakat. A tudás határa ugye a csillagos ég lehet, egyszer még ha már idős lesz, meglehet az ő Tom fia, a Bibliából fog néki felolvasni esténként. A pirítós hamar elkészül, kicsit megkeni eperlekvárral. A fejfájása elmúlt. A frissen főzött feketekávét kortyolgatja, ebédre brokkolit készít könnyű pulykahússal. Amint odateszi az étket, mindennapos szokás szerint a délelőtt folyamán két órát Tommal foglalkozik, „tanul”, mesekönyvekből olvas fel néki. Egy-egy mesét egy hétig vesznek át, majd megpróbálja a kisfiút visszakérdezni, egy pár emléknyomot szeretne találni, mely mondhatni frusztrálja Tomot és ezen a kis töredéknyomon „indulni” valamely emocionális kontra-produktív helyzetet teremtenie. Ugye történtek csúnya dolgok is de Kate erre nem képes „felvérteznie” magát. Fél éve történt, előző ősszel: Andersentől a „Rút kiskacsa” mesét olvasták „együtt”, a következő héten a harmadik szomszédos házból egy hetes kiskacsát hozott. Boldogan mutatta fel néki, a kezeiben a szeretetétől elalélt kis állatot. Kora reggel van még, Tom a teraszon szokása szerint rajzolgat. John a közeli városkában papír-mappákat, mindenféle tus-tollakat vásárolt a fiúnak. Ugye azért a fiúnál szinte „csodaszerű” változások is történtek az otthonában eltöltött négy év alatt. Igaz nem ismeri a betűket, írni sem olvasni nem képes, de mégis az utcájukban pár szót beszélget a szomszédokkal. A házak előtti járdarészt egy héten kétszer elsöpri, ezért egy-egy Milka csokit kap az utcában élőktől. A csokoládét Tom a konyhaszekrény tetejére teszi. – Anyáé, Apáé – mondja, majd elfelejti, hogy odarakta a csokoládét. És a rajzai, csak fákat rajzol és virágot.  Érdekes módon a számtalan színes tus-filc tollakból egyedül a kék színűt használja. A pszichológusa szerint ki eljön hozzá kéthetente – egy nagyon kedves, idősödő hölgy –, bíztatja őket, a rajzokon egyszer meg fog jelenni egy sematikus alak is, talán egy másik is: az Anya és Apa „kép„. Kate reménykedik, de Tom már két éve mióta elkezdett rajzolni a fáknál és a kék színű virágainál maradt. Épp a pulykahúst szeleteli, Tom kiabálása hallatszik a teraszról. – Jézusom! – fakad fel a szó Kate-nek, egy hónapban egyszer egy kisebb roham szokott jelentkezni Tomnál. Kirohan a teraszra,  fiú a széttépte rajzlap darabkáit maga elé szórtan, valami nem érthetőt kiabál néki, majd csak sír. Kate magához öleli őt, nem tart soká az egész Tom megnyugszik. Kate simogatja a gyermeket, amint az megbékél a házba megy és most ő sírja el magát. Így sírdogál, szeleteli tovább a pulykahúst és csak peregnek a könnyei, mégsem törli az arcát. Késő este: az utcai lámpák feloltódása, nem szükséges az órára néznie. John nem sokára érkezik. Üldögél a sötét konyhában, kezeit összekulcsolván maga előtt, imádkozik. Tom a szobájában alszik. Talán maga is elszunnyadhatott rövidke időre, a hazatérő John pörgeti a kocsi motorját, úgy áll a garázsba. Kate összerezzen magában, a férje nagyon vigyáz az egy éve vásárolt Opelre. John köszön néki, ül az asztalhoz. Nem mond semmit, Kate tálalja a sült húst brokkolival. A férfi egy-két falatot eszik, eltolja magától a tányért. Nem szólnak egymáshoz, Kate nem érti az egészet, leszedi a tányért és evőeszközt, mosogat a férfi ül az asztalnál szótlanul. A kés-villa fém cseng fel egy pillanatra, amint Kate félreteszi azokat. John ekkor szólal meg. – Kate, olvasd el a mai újságban ezt a cikket. Tettem mellé három felkiáltójelet. Az asszony a kezébe véve a napilapot a jelölt cikkbe olvas, végigfut rajta szinte transzcendensen véli a „rosszat”. – „Evolúció és közerkölcs. A közeli Timpson város tudományos kutató intézetben egy tizennégy éves csimpánz közel háromszáz jelet képes megérteni és ebben a szimbolika-rendszerben kommunikálni. A városunkban lakó fogyatékos gyermekeknél, mondhatjuk-e, hogy értelmesebb.” – Kate újra és újra végigfutja a sorokat, mind kétségbeesettebben így fogja fel: az ő Tom fiát hozták hírbe. – Ezt nem hagyom Kate! Ha kell az Úrhoz felmegyek!!! Közel három hónap telt el, John feljelentését követően miszerint nyíltan megalázták beteg gyermekét. Így a nyárvégi idő: a Bíróság első tárgyalási napja. John-ék majd megkésve érkeznek, parkolnak le. Kate feketeszín kosztümöt választott. John és Tom mindketten szürkeszín öltönyben. A férfi ragaszkodott, a fia is legyen ott a tárgyaláson. A bírósági épület grádicsos kőlépcsője melletti, neonáci fiatalok egy kisebb csoportja, a feltartott táblák egyikén a – Homo Sapiens – felírva, a „Sapiens” áthúzva. Néhány újságíró téblábol a Bíróság előterében és a helyi tv-től jelentek meg a tárgyalásról készítvén anyagot az esti híradóba. A fiatal riporternő szavait Kate alig hallja, John kezét szorítja, így sodródnak tovább. Végül is Kate alig emlékezett később a tárgyalásra, emlékképek maradtak meg néki, a tárgyaló fenyőillatú padsorai, egy-egy hangszín: mondatfoszlány vésődött néki. Az idős Willson bíró képviselte a törvényt, az esküdtek közül mind ismert volt, hisz a város adta őket. Kate először látta a férfit, ki az újságcikket írta, azt a bizonyos írást, mely a bírósági tárgyalást eredményezte. Fiatal sovány férfi, úgy a harmincas évei vége felé, feketeszín szarukeretes szemüveget visel, rövidke haját gondosan lefésülhette. Elsőként a John által fogadott fiatalos-csinos ügyvédnő pár tőmondatban ismerteti a Mirkins családot érte súlyos sértést: a város napilapjában megjelent – hetek alatt elhíresült – cikket. A védelem kap szót, a padsorokban kisebb zajt követően kellemetlenül nagy csend támad, így kezdi a védő a beszédjét. – Igen, lehet csakis erkölcsi síkon tárgyalni a történteket „gömbölyded világunkban”. A védő lélegzetvételnyi szünetet tart, mivel senki nem méltányolja előző mondata humorosnak szánt metaforáját, szenvtelen hangon megütve folytatja a beszédjét. – Elismerhetjük mindannyian az „abszolút értelem” maga az Isten. Mi emberek elmondhatjuk a „lángeszű emberek” árnyékos oldalán okosak és kevésbé okosak lehetünk. Szó sincs arról, hogy IQ-hányadossal tegyünk különbséget az Evolúció adta bolygónk organikus egyedei közt, habár jómagam ilyenről még nem hallottam. Védencem írt egy sajnálatos cikket, mely  nagy nyilvánosság köreiben „skandalum” hangulatot eredményezett. Végül is tisztelt Bíró úr, esküdtek, talán azért is vagyunk most itt, mert maga a „kérdés” a cikkben napvilágot látott. Az ügyvéd szavait követően, John-ék ügyvédje mond pár szót, a teremtett ember „erkölcsi fertőjére”, mellyel hétköznapjainkban szembesülhetünk, többek közt a mai világunkban sokan el sem hiszik, hogy voltak „haláltáborok” is, pl a kr. utáni idők egy emberöltővel előttünk. Willson bíró elnapolja a tárgyalást, kis fakalapácsával koppintván. A következő egy héten John és családja számtalan telefonhívást kapott az ismerőseiktől, majd ismeretlenektől az „Önökkel vagyunk” mondat szinte minden beszélgetés során elhangzott. Kate megpróbált vidámnak tűnni, John a következő tárgyalási napig szabadságot vett ki. Különösen teltek a napok. John a szobájában – egész napos program –, Brams-ot hallgatott, Tom a nyárias melegben a teraszon rajzolgatott, Kate a konyhában üldögélt bögre gyógyteákat kortyolt el és imádkozott. Szombati nap délelőtt Johan atya látogatta meg őket a gyülekezetből. Mindhármukhoz volt egy-egy kedves-bátorító szava, Kate számolta a napokat, így jött el az új tárgyalási nap. Maga a per országos hírűvé lett, a bírósági épület előtt számtalan tv társaság és újságíró várakozott. Amint John-ék megérkeztek, több tv csatorna élőben adta őket, de egyetlen kérdésre sem válaszoltak. Érdekes mód: a tárgyalás mondhatni „formális-síkon” folytatódott. A tárgyalóteremben mindenki bizonyos lehetett Paul Smith újságíró bűnösségében, a büntetés mértéke maradt csupán a megválaszolandó. A védő és John-ék ügyvéde is felszólalt, majd Willson bíró Tomot kérte a tanúk padjára, miután a Bíró kérésére Kate és John – Igennel – válaszolt. A teremben feszült csend lett, amint Tom a pulpitus előtti székre lehuppant, tőle szokatlanul élénken érdeklődve figyelte a történést, azt, hogy most mindenki vele foglalkozik. – Tom ugye így hívnak, mondanál magadról pár szót nékem. Willson bíró szavait követően, Tom a pillanat felnőttes zavarát hagyván maga mögött válaszolt. – Igen, Tom vagyok. Szeretem a virágokat. Az elhangzó mondatot csend követte, majd a fiú megismételte két tőmondatát. – Igen Tom, most már mi is tudjuk, hogy szereted a virágokat. És téged is szeretnek Tom? – Anya és Apa szeret, mindenki szereti a virágokat. A bíró megköszönve Tom szavait, a második sorból Kate a fiúhoz megy, visszavezeti magukhoz. Az asszony még soha nem látta ilyen boldognak a fiát, amint az leül John mellé, és az Apjára néz. A bíróság ügyviteli-rendje szerint a még meg nem történtnek lehetnek tanúi a teremben lévők. Willson bíró „jogi-menet” röpke kérdésére, az esküdtek nem vonulnak vissza egy idősebb férfi – a város benzinkútján dolgozik –, mint vezető esküdt: a hely „megidézte” tárgyilagos hangon mondja. – A vádlott Paul Smith bűnös. A teremben mindenki leül, majd ismét feláll. Willson bíró pár mondatban elmondja: a vádlott a jó hírnevet sértette meg nagy nyilvánosság előtt, erkölcsileg „emberségében” bántotta meg Thomas Mirkinst – Paul Smith újságírót 200 000 dollár megfizetésére kötelezte az ítélet és 300 óra közmunkára rendelték. A bíró szavai végeztével a teremben lévők felállván tapsolva fogadták az ítéletet. John-ék a bírósági épület előterén a villanó vakufényességben sietve igyekeztek elhagyni az épületet. Egy pillanatra mégis megálltak, Mark Venner polgármester pár szóban örömét fejezte kis nékik az ítélet kapcsán. John-ék egy élő adásba is belecsöppentek. A riporternő kérdésére John néhány szabatos szóval válaszolt: – A legfontosabb mindenkor, bármi is történik vélünk: hinni az Úrban, megélni az Ő szeretetét. – Érdekes mód John amint válaszolt, arra gondolt a mellette álló Kate milyen csinos lehet most feketeszínű kosztümében, az élő adásban. Még Venner polgármester is adásba került: –  A városunk a Mirkins családdal volt, e csúnya perben – mondatával. Átautóznak a városon, hazáig. Kate tegnap este még a mai napra Tom kedvenc lekváros süteményét készítette, érdekes mód most egy üveg áfonyalekváron gondolkodik, hova is tette az előző éves befőzésnél. John békésen hallgat az utat figyeli, így vezet. Tom a hátsó ülésen egy comics képregényt nézeget. Kate nem is tudja, amint a tükörben fiára tekint, az szinte éveket komolyodott a bírósági tárgyalás két hetében. Egy hónap telt el  a kora ősz kissé hűvös szeles időt hoz a városukra. John hétköznapja szerint a városon átautózik, munkába indul. Amint a fő tér „Angyal-szobránál” megpillantja a férfit, amint a faleveleket söpri, elégtételt érez magában. Elégtételt, azért mert a városukban nincs olyan, ki ne tudná, hogy Paul Smith miért is söpri most az utcát.

2016 január, 3. díj

You may also like