Kora kamaszkoromban kedvenc téli időtöltési, szánkózó színhelyünk volt a házunk mögött tíz-tizenöt méter hosszan húzódó enyhe lejtésű domb és közvetlen környéke. A téli szünet ideje alatt sötétedésig itt tartózkodtunk. A váltakozó hevességgel és sebességgel fel-fel törő ricsaj, zsivaj percenként viharzott végig a szélrózsa minden irányába, nem kímélve a legcsendesebbnek vélt zeget-zugot sem. A zaj, a felfokozott lárma akkor vált különösen fülsértővé, amikkor puszta bravúrból, hősködésből, nagy fiúk segítségével, egymás után kötöttünk két, három, olykor négy szánkót, majd a domb tetejéről egy jó erős taszítás után, mint a hullámvasút szerelvénye úgy siklottunk lefelé, átcsúszva a szemben lévő kerítés rommá zúzott lécei alatt, bejutva Nagy Barnáék (osztálytársam) kertjébe.
Érdekes módon áldásosnak semmiképpen sem nevezhető viháncolásunkat soha senki sem kifogásolta, ellenezte. Szép számú nézőközönségünk legfeljebb azon izgult, hogy merész mesterkedésünk következtében, mi fog törni jobban, a szánkó, vagy a csont. Ám a közvetlenül a „pálya” szélén lakó nem így gondolta. Egy lebombázott ház (ötvenes éveket írjuk) romhalmaza alatt kialakított odúfélében lakott, inkább vegetált. Ijesztően csúnyán. Ha jól megdobáltuk frissen lehullott hólabdával, alakjánál fogva úgy nézett ki, mint egy nagyra sikerült hógolyó. Nem is tipegett, botladozott a láthatatlanná vált cserép és tégla törmelékek között, hanem valósággal gurult, görgedezett. Az efféle sérelmekért a bosszúállásnak, netán megtorlásnak igen sajátos, csak rá jellemző módszerét alkalmazta:
Hógolyózás helyett éjjeli edénynek használt edényeket, lábosokat, fazekakat dobált közénk. Az ezt követő rekedtes, semmihez sem hasonlítható nevetése jeges zuhanyként hasított csontjainkba. Maga volt a két lábon imbolygó iszonyat, rémület.
Ha ilyenkor nem bírván elviselni a sátáni látványt fenyegetően ráijesztettünk sebzett ganajtúró bogárként szirénázásra emlékeztető vinnyogással menekült a törmelékek alá. Ott boszorkányoskodott mindaddig, míg el nem vonultunk. Akkor már csak egyetlen gondolat foglalkoztatta. Gyorsan kiosonni a terepre, s összeszedni a szanaszét heverő, jobb sorsra érdemes edényeket. Már amelyek megmaradtak, melyeket nem „továbbítottuk” a szomszédos kertekbe. Tette ezt természetesen azért, hogy még az éj leple alatt, nála is rútabb barátnőjével egyesült erővel, reggelre, megjelenésünkkor, „tüzeléskész” állapotba hozzon mindent…
Likes
No Comments