1.
Az ablakon éjféli szél zörög
az októberi venyigéket rázza
vadul ropja a temetők fölött
– a Nap hálókabátot ölt magára
A csillagok repednek, omlanak
háztetőkön a szél vitustáncot jár
mihez hozzáér, elpusztítja azt
– sok ébredő varjú, dögvészt károg rám
A kidőlt fák testéből vér fakad
arcom az emésztő lángtól lángra gyúl
hegynek fel kezd ömleni a patak
és a telihold mindjárt nyakamba hull
A levelek a földre omlanak
nem melegít se mécsvilág, se tűzhely
hallom: kint hogyan csikorog a fagy
– vadak lesnek csendben, görgő szemükkel
Félve szorítom ágyam fejrészét
kiinnám a folyók piszkos medreit
és legyengít a többnapos éhség
lelkem most poklok tüzére vettetik
2.
Nyögtem az évek igája alatt
sárgult a lomb és új tavasz érkezett
nem felejtem el tartozásomat
– megremegek mint a szőlőlevelek
Kevés vagyok, mindezt megértsem:
kinek virultam, kinek hervadtam el
az eszem nem ér most egy rézfillért sem
– virágok hullnak, virágzik az eper
3.
A szél az ablaknak hátat fordít
utána a varjak is elmaradnak
elalszom: elfelejtve mi volt itt
és holnap nem kelek boldogtalannak
