477. szám Széppróza

Mumus

By


A Mumus becenévre hallgató teherkomp méltán rászolgált a nevére. A maga nyers valóságában valóban úgy nézett ki, mint egy űrbéli mumus, amely valahonnan nagyon régről maradt itt örök mementóként a még ennél is örökebb kárhozatnak. Ösztövér teste mára már csak nyomokban emlékeztetett valaha volt önmagára és a mindenfajta toldozás-foltozás eredményeképpen, ez a hajdanán jobb napokat látott űrsikló mostanság inkább egy mélytengeri szörnyeteghez hasonlított. Az így már impozánsnak egy cseppet sem nevezhető felépítményei azonban nélkülözhetetlen feladatokat láttak el a hajó navigálásában, és a külső környezeti és fizikai tényezők értékelésében.
Leginkább teherszállító feladatokat látott el a Hold egyik bányász kolóniájának depója és a földi támaszpont hulladékdokkjai között. Persze az sem ment ritkaságszámba, ha a szükség úgy kívánta, hogy személyszállításra fogják.
Nos, ez a majdnem űrhajó – csordultig rámolva színesfém konténerekkel – a fedélzeti számítógép meghibásodása miatt, úgy csapódott a föld légkörébe, akár egy agresszív szipirtyó az éppen esedékes péntek éjféli teliholdnál tartott csoportosan elkövetett szodómia idején. A kétfős személyzet, mely hivatott volt ezt a tákolmányt irányítani, ezekben a percekben a kínok kínját élte át, hogy a túl meredek szögben, és zuhanórepülésben közlekedő hajót, no és önmagukat valahogy megmentsék a biztos pusztulástól.
– Még mindig nyolcvan. Ez még mindig túl meredek! – zihálta a pilóta, miközben minden igyekezetével azon volt, hogy kézi irányítással optimálisabb szögbe vissza tudja vinni a Mumust a megfelelő pályájára.
– Nem tehetek róla drágám. Ez a francos számítógép az oka mindennek. – válaszolta a nem túl kérdésre Szvetlána, a mindig és halálosan kimért nyugalmával.
– Csinálj már valamit, mert itt fogunk megsülni ebben az ócska teknőben! – harsogta túl a külső pokolbéli dübörgést Mett, és már látni vélte lelki szemei előtt, hogyan válnak le előbb a hőpajzsok a burkolatról, majd hogyan változik egyetlen csepp izzó magmává ez az istenverte tákolmány.
– Próbálok, drágám. Próbálok. – válaszolta, miközben ujjai egy varrógép gyorsaságával vetekedve zongoráztak az előtte lévő klaviatúrán.
– Még mindig nem csökken! Sebesség negyvenezer kilométer/óra! Aligha fogja kibírni ezt a galoppot a Mumus, ha nem teszel sürgősen valamit! – préselte ki a szavakat a fogai között, ami nem is csoda, ha ilyen sebességnél és beesési szögben a rájuk nehezedő nyomás eléri akár a 8 G-t is.
– Mindjárt, mindjárt… – sziszegte a nagyszerű domborulataival megáldott navigátor. – Még egy pillanat és… stabilizálódunk! – végszóra az eszeveszett tempó mintha alábbhagyott volna, és mintha a gép is érezhetően megváltoztatta volna a röppályáját.
– Még mindig gyorsak vagyunk! Harmincezerig le kell mennünk, különben végünk, Szivi!
– Túl nehezek vagyunk. Túl nehéz a segge! Megválunk a tehertől, én uram, parancsolóm – jelentette ki a lehető legtermészetesebb hangnemben.
– Ne! Neee! – kiabálta Mett, de már túl késő volt minden ellenintézkedésre. Társa, mivel a terhelés és a szíjak nem engedték, hogy a konténerek központi kioldó gombjához hozzáférjen, nem éppen egy elegáns, de annál inkább hatásos megoldást választott terve véghezviteléhez. Felmérve a helyzetet és a helyzet szükségszerűségét, a csizmája vasalt talpával nagyot taposva a kioldó konzolra, egy pillanat alatt megvált a felesleges ballaszttól.
Kintről szemlélve úgy tűnt az egész, mint egy hatalmas tűzijáték. Az irdatlan vastartály a beléje épített patronok felrobbanásával elvált az anyahajótól, és immár saját pályáján, a levegőben szabadon választott gyakorlatokba kezdett. Így vonva tűzcsóvát maga után, sorban elhagyva saját elemeit útközben ereszkedett egyre lejjebb, míg végül egy nagy pokoli tüzes lövedékké nem lett.
– Hogy ezért mi mit kapunk!? – vetett egy pillantást a társára Mett, még mindig a kormánnyal birkózva. – Meg vagy őrülve? Neked teljesen elment az eszed!
– Nem ment el. De, legalább mi megúsztuk! – felelte a barna, göndör hajú szépség, a mindig nyugodt édeskedő hangján. – Sebesség? Idő?
– Jó, hogy kérded! Húszezer és csökken. Landolásig és az utolsó dokkulásunkig, még négy perc Édes.
– Kérdezhetek valamit?
– Úgyse tudod megállni. Hát kérdezz!
– Mi nem akarunk utódot, mint más normális párok? Mit szólnál egy trónörököshöz?
– Mi? Mi van? – fakadt ki – Hogy a francba tudsz ilyenkor is olyan dolgokról cseverészni, amikor a létünk, az életünk a szakadék széle után egy lépéssel áll? Megőrülök! Mintha csak a Park Ew Ney-n sétálgatnánk egy szép vasárnapi délután.
– Hát képzeld el, hogy most éppen ott vagyunk és felelj szépen a kérdésemre – nézett rá mosolyogva, miközben a szemöldökét huncutul felhúzta.
– Ááá! Ez egyszerűen nem lehet igaz! Ez nem lehet igaz! Már régóta gyanítom, hogy dilis az én kicsi párom, de csak most tudatosult bennem ez a megérzés úgy isten igazából. És hogy mennyire.
– Na, ne kéresd már magad. Válaszolj! – búgta.
– És hogyan képzeled? Hazamegyünk, és ripsz-ropsz összedobunk egyet?
– Nem. Természetes úton gondoltam.
– Természetes úton? – fakadt ki ismét – Már évszázadok óta senkinek sem lesz gyereke természetes úton! Erre vannak az adoptáló központok. Honnan vetted ezt az eget rengető baromságot?
– Régi adatlemezekről.
– Adat lemezekről. Hát ez jó. Mondhatnám, nagyszerű!
– Tudod, annyit gondolkodtam a dolgon. Már régóta érzem, hogy valami nincs rendben velem. Mintha az utóbbi időben teljesen kicserélődtem volna itt belülről – és a halántékára mutatott karcsú nőies ujjaival.
– Az már biztos! Valami tényleg nincsen rendben ott belül – nézett rá.
– Ne ízetlenkedj. Ez most nagyon komoly dolog, amiről beszélünk. Ha a teremtő így alkotott meg bennünket, beprogramozva a saját képmására és teret hagyva az evolúciós folyamatoknak, miért kéne ellenszegülnünk mindennek? Csak azért, mert mások ott a központban úgy akarják?
– Te tényleg komplett dilinós vagy Szívem! Honnan a fenéből tudhatsz mindezekről?
– Mint már említettem, valami előjött bennem. Ha már megkaptuk azt az ajándékot, hogy érezhetünk, tudatosan tervezhetünk előre, és logikusan alakíthatjuk az életünket, miért kéne megtagadnunk magunktól a család és az azzal járó problémák eme csodálatos érzését? Ezt egyszerűen nem értem.
– Én sem. De, ha most megbocsátasz, megpróbálhatnánk ezt az ócskavasat, vagy jobban mondva, ami még megmaradt belőle, benavigálni a szervizdokkba. Azért ebben ugye segítesz nekem, még ha a vehemens anyai ösztöneidet mellőznöd is kell egy kis időre?
– Na, jó. De, meg kell ígérned, hogy otthon sem ejtjük a témát.
– Majd otthon folytatjuk. Ígérem. Ha még egyáltalán lesz otthonunk és a központ nem dob ki bennünket valahová az isten háta mögé, egy lepratelepre a mai teljesítményünk után.
– Szavadon foglak – azzal újfent a számítógép billentyűzete után nyúlt, és a még épen maradt áramköröket használva a klaviatúrán keresztül a manuális, és a mechanikus vezérlés stabilizációjáért felelős segédprogramok letöltésébe kezdett.
A Mumus roncsteste szénfeketére égett a zuhanása közben fellépett hőhatástól. Az egész hajó, ahogy belebegett a fogadóegység AA-435-ös hangárjába, úgy nézett ki, mint egy csatát vesztett hadicirkáló. A rajta itt-ott megcsillanó napfény baljósan simogatta hiányzó lemezei alatt lévő csontvázát, melyek immár örökre a múlt homályába vesztek.
Acélkarok hangos csattanásai jelezték a bentlévőknek a sikeres teherbeállás megnyugtató pozícióját.
– Megérkeztünk.
– Így van. És ami fő, épségben és egészben, drága egyetlenem.
– Kapitány a fedélzeti naplóba: a Mumus teherszállító komp, balesetet szenvedett leszállás közben, vélhetőleg a fedélzeti számítógép elégtelen működése következtében. A színesfém rakományt lecsatoltuk út közben, csak így tudtuk biztosítani a sikeres földetérést. Személyi sérülés nem történt. A hajóban esett kár jelentős. A rakomány megsemmisült. Itt a kapitány beszélt. Dátum: 2893, 10. hó, 22, 14 óra 38 perc. Jelentés vége.
– Na, volt elég időd gondolkodni. Várom a válaszod.
– Nem tudom, hogy tisztában vagy-e azzal Szívecském, hogy amit itt összehordtál az már csak egy ősi letűnt világ talán soha meg sem történt emléke. Ilyenek csak azokban az adathordozókban vannak jelen, melyek néha valahonnan előkerülnek, és mint ilyenek, azok információi abszolúte hiteltelenek is egyben. Máskülönben most már igazán elárulhatnád, hogy végül is honnan jutottál hozzá ezekhez az anyagokhoz.
– A Mumus lomtárának egyik szekciójában találtam. Onnan töltöttem le. – Mett értetlenül nézett a nőre és kérdőn felvonta a szemöldökét, várva a folytatást. Mert hogy lesz, abban százszázalékosan biztos volt – Ne nézz már ilyen lököttül rám. Gondolj csak bele abba, ha azok a régen élt ősök minden tudásukat, érzéseiket fontosnak tartottak lejegyezni, és azt örökül hagyni ránk, az utódaikra, akkor azt a titokzatos érzést is kellő alapossággal kellett, hogy átörökítsék, amit most itt mélyen belül érzek. Hiszen mi haszna az egésznek, ennek a fejlődési folyamatnak, ha magukkal vitték volna a sírba a teremtés kulcsait, azt az ősi ösztönt melyeknek majd senki sem veszi hasznát?
– Na látod, kedves. Ez az, amit titoknak hívnak és mi már talán soha nem is tapasztalhatunk meg. – Azzal lassan kikászálódtak az üléseikből, bontva a hajó fedélzeti számítógépeihez csatolt infraportjaikat, különféle csatlakozásaikat.
Elhagyva a terminált, kiléptek a szikrázó napsütésbe, a tiszta levegőre, ebbe a tökéletes világba, amelyet örökül kaptak. A két szintetikus lény vegyes érzelmekkel és gondolataikba mélyedve csendben, de nem letörve elindult hazafelé…

2012 szeptember, harmadik díj

You may also like