516. szám Interjú

Mindkét énemre szükségem van

By

Kalapos Éva Veronika énekes számos zenekarban. Ijúsági regényeket, drámákat és újságot ír. Rengeteg mindennel foglalkozol, honnan ez a sokoldalúság, ez a rengeteg energia?
Vicces, mert én is ezt kérdeztem annak idején tőled, de te is csak ezt tudtad mondani: ezek a dolgok csak úgy jönnek, aztán szépen egymásra épülnek. A zene gyerekkori szerelem. Ötévesen láttam Kovács Katit a tévében, amint az Úgy szeretném meghálálni című dalt énekli, akkor döntöttem el, hogy énekesnő leszek. Később kiderült, az elhatározás mellett adottságom is van hozzá. Jelenleg két sanzonos formációban és egy rockzenekarban énekelek. Utóbbinak Másik Szoba a neve, kortárs költők verseit és saját szövegeket dolgozunk fel. Írni szintén azóta írok, amióta az eszemet tudom. Sokáig nem gondoltam, hogy egyszer majd komolyan fogok foglalkozni vele. Kevés volt az önbizalmam, de az egyetemen olyan emberek közé kerültem, akik egyre csak biztattak, és azóta is kitartóan támogatnak.
Zene és irodalom. Mit jelent neked az egyik és mit a másik?
Az éneklés ösztönös dolog, amiben az ember – jó esetben – szinte egyáltalán nincs tudatánál. Csak megy át rajtad a hangod, mintha te is hangszer volnál, ami idomul a körülötted lévő többi zeneszerszámhoz. A zene képes elfeledtetni a testi-lelki fájdalmat, át-mosni, elemelni a valóságtól. Az irodalom pedig gyerekkorom óta menedéket jelentett a valóság elől. Egy olyan világot, amiben a dolgok egyértelműek és sokkal igazibbak, mint a valós életben. Mostanra az írás abszolút eluralta a mindennapjaimat, elvonási tüneteim vannak, ha pár napig nem vagyok gép előtt, érzem a hiányt az ujjaimban, az agyamban, a szívemben. Kezdek a legszélsőségesebb történésekre is úgy tekinteni, mint alapanyagra.
Nagyon kettős személyiségnek tűnsz. Egyszerre visszahúzódónak és olyannak, akinek roppant fontos az alkotásain keresztüli önkifejezés.
Abszolút! Azt hiszem, mindkét énem megmutat belőlem valamit, amire máshogyan nem lenne lehetőség. Mindkettőre szükség van. Nemrég volt egy önálló estem, ahol felolvastam és énekeltem is, ott ezt nagyon koncentráltan éreztem. Az egyik pillanatban kívül vagyok, a másikban meg belül, borzasztó érdekes volt. Hatalmas szerencsének tartom, hogy míg körülöttem nagyon sokan nem találnak egyetlen szelepet sem, aminek a segítségével kezelni tudnák önmagukat, nekem rögtön kettő is van.
Meg lehet tanulni az írást? Vagy ez leginkább a tehetségről szól?
Sokáig szkeptikus voltam mindenfajta írásoktatással kapcsolatban, de a jó pap is holtig tanul: a FISZ prózamű-helyének gyakori látogatójaként és úgy, hogy az írás a mindennapjaim részévé vált, rá kellett jönnöm, hogy vannak azért tanítható és tanulható dolgok. Azt nem hiszem, hogy mindent át lehetne adni, gondolok például a ritmusérzékre vagy arra, hogy rá tudjunk érezni a szö-veg dallamára. Utóbbi a mániám, mert ebben érzek valami olyan ösztönös adottságot, aminek meg kell lennie, ha az ember írni kezd. De azt, hogy miként kerülj távol a saját szövegedtől, hogy érdemben javítani tudd, azt meg lehet tanulni, ahogy a saját hang megtalálásában is segíthetnek jó szemű szerkesztők vagy szerzőtársak. De azt az elemi szenvedélyt és érzékenységet, ami az egész alapja, nem lehet beleverni senkibe.
Említettem, hogy ifjúsági regényeket írsz, ráadásul meglehetősen sikeresen. Az elsővel rögtön komoly elismeréshez jutottál. Mesélnél erről?
Bár valójában a mai napig sem nőttem még fel, két évvel ezelőtt még eszembe se jutott volna, hogy ifjúsági regényeket fogok írni. De tavaly februárban, mikor már jó ideje felnőtt szövegekkel foglalkoztam, egyszer csak elfogott a vágy, hogy írjak valami „könnyedet”, szinte szerelemből. Ebből lett egy tízoldalas szövegmutatvány, amit elküldtem véleményezésre Csapody Kingának, a Manó Könyvek főszerkesztőjének, ő pedig azt írta vissza, hogy szeretnének ebből egy sorozatot. Nagy meglepetés volt. Így kezdtem el dolgozni a D.A.C. első verzióján, egyre jobban kezdetem érezni, hogy van mondanivalóm ennek a korosztálynak. Őszinte mondanivalóm, ami nem rózsaszín, hanem valódi, komoly és nehéz dolgokra reflektáló. Olyan könyvet akartam írni, ami amellett, hogy szórakoztat, azt hangsúlyozza: nem baj, ha fura vagy, ha defektesnek érzed magad, mert nem vagy egyedül, van, aki kíváncsi rád.
2014-ben megkaptad a Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjat. Amit, ha igazak a hírek, kitörő örömmel fogadtál. Ennyire meglepett?
Jaj, nagyon friss még az élmény! El se hiszem. De tudod, hogy van ez, ha az ember tiniregénnyel válik ismertebbé irodalmi körökben, valahol mélyen ott dobol benne: vajon komolyan vesznek? Én úgy voltam vele, ahogy a munkáimra néztem, hogy ugyan már, mik ezek? Újra annak a vidéki kislánynak éreztem magam, aki nagy, kerek szemekkel néz fel az írókra. Azért akkora elismerés számomra a Móricz, mert magam előtt tudok vele igazolni valamit. Egy volt egyetemi tanárom egyszer, mikor eléggé magam alatt voltam, azzal biztatott: a munka mindig, minden körülmények között megtérül, ne adjam fel! Igaza volt, elismerem.
Ismerlek, komoly szociális érzékenység lakik benned. De mit jelent ez a könyveid lapjain kívül? Hogyan éled az életed? Milyen értékek, amikhez próbálsz ragaszkodni?
Nehéz kérdés, de mivel az őszinteség az az érték, amit először tudnék említeni, be kell vallanom: sokszor nem élek úgy, ahogy szeretnék. Az én erköl-csi normáim belülről fakadnak, nem kötöm őket valláshoz, filozófiához, ami viszont gyakran nem sikerül, az az, hogy a környezetem elvárásaitól függetlenítsem őket. Nem mindig tudok sza-badságharcosként viselkedni, mert ez a világ ennek a legkevésbé sem kedvez. Sok szinten meg van kötve a kezem, elsősorban anyagi szempontból, ezért nem képviselhetem mindig azt, amit a lelkiismeretem vagy a szívem diktálna. De azért igyekszem figyelni a körülöttem lévőkre, érdeklődöm irántuk, próbálok segíteni és ami a legfontosabb: nem ítélkezem senki felett. Nem ejthetek ki a számon például olyat, hogy „tudom, mit érzel”, hiszen hogyan is tudnám? Nagyon örülök, amikor a szeretteim azt mondják, nekem bármit el mernek mondani. Igyekszem rászolgálni erre a hatalmas bizalomra.
Bár sok éve élsz Budapesten, ízig-vérig vidékinek tartod magad. Mit jelent ez a kötődés?
Ha megfigyeled, az összes olyan szerző, aki vidékről származik, egy életen át küzd vele, ír róla, keresi, akár pozitív a legtöbb emléke, akár negatív. Olyan, mintha azok az évek, amiket ott – Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, Nyíregyházán és környékén – eltöltöttem, egy másik élethez tartoznának. De a lényem része. Ha egy kimondottan problémás, feszültséggel teli része is, amire nagyon kíváncsi vagyok, ezért próbálom a szövegeimben újra és újra megfogni, feldolgozni, mit jelentett nekem mindez, de nem könnyű feladat. Annak idején irtó dühös voltam amiatt, hogy „elvont”, furcsa tinédzserként milyen egyedül kellett éreznem magam. Most, a regény kapcsán, amin dolgozom, ezzel küzdök a legtöbbet, mert néha újra érzem.
Tudom, hogy nem tudok igazán jól és hitelesen megmutatni valamit, ha még mindig ennyire erős indulatokat váltanak ki belőlem egykori dolgok. A vidék azért rendkívül fontos, mert a legérzé-kenyebb életkorom kötődik hozzá, amikor olyan döntésekkel és történésekkel kellett szembesülnöm, amik az egész életemre hatással voltak.
Mint tudod, a Fedél Nélkül a hajléktalan emberek lapja. Meglepődtél, hogy megkerestünk?
Örültem nagyon! Én több éve veszem a lapot. Nagyon érdekes és sokoldalú, akárcsak azok, akik árulják. Múltkor a Lehel téren kevésen múlt, hogy el nem bőgtem magam, amikor egy roppant udvarias és ápolt terjesztő a kezembe nyomta, mellékelve néhány saját szövegét (kimondottan jókat!). Nagyon nehéz napom volt, hivatalból hivatalba rohangáltam, ami sajnos gyakran megalázó helyzetekkel párosul Magyarországon. Aztán megláttam azt az árust, ő meg az újság és a szövegek mellé gyönyörű napot kívánt és azt, hogy legyek boldog. Közhelyes talán, de amikor szembesülök az utcán élők tartásával és bátorságával, elszégyellem magam, hogy milyen apróságon ki tudok akadni. Nagyon utálom, amikor bántják őket. Akkor magyarázzon valaki, ha átélte azt, amit ők. Tényleg majdnem elbőgtem magam azon, hogy még ő kívánt nekem boldogságot.
A FISZ az FN-nel együttműködve indított még tavaly egy programsorozat, ami a művészetet is segítségül hívva próbált kapcsolatot teremteni az otthontalan és az otthonnal rendelkező emberek között. Szerinted alkalmas eszköz lehet a művészet ilyen komoly kérdések, nehéz dolgok esetében?
Nem csak, hogy lehet, muszáj is annak lennie! Nem gondolom, hogy a te-hetség ahhoz köthető, betagozódik-e valaki a fogyasztói társadalomba, vagy sem. Sőt! Ahogy említetted, maga a kapcsolat a legfontosabb! Mert mind az otthonnal rendelkezők, mind a hajléktalanok részéről sokszor komoly ellenállás érezhető a másikkal szemben. Azt gondoljuk, a másik nem érthet meg minket, mi több, veszélyes ránk. Az átlagember fél az utcán élőtől, mintha a hajléktalanságot el lehetne kapni. A hajléktalan pedig – sokszor jogosan – fél a járókelőktől, akik részéről sok igazságtalanság éri. Az egyik ilyen rendezvényeteken csodálattal hallgattam, amikor valaki azt mesélte, gimnáziumokban otthontalan emberek segítenek megváltoztatni a fiatalok képét a hajlék-talanságról, megmutatják nekik, hogy a hajléktalanok ugyanolyan emberek, mint ők, akiknek ugyanúgy történetük van. Kapcsolatok csak történetek útján születhetnek. Ha te megismered és megérted az enyémet és én is megismerem és megértem a tiédet, akkor már nem mehetek el melletted úgy, mintha ott se lennél. Szóval igen, a művészet valós eszköz, manapság talán az egyik legvalóságosabb.

You may also like