403. szám Széppróza

Megálló

By

Egy megállóban sok mindent lehet. Lehet várni, türelmesen vagy türelmetlenül, óránkat percenként nézegetve; közös társalgási nevezőt teremtve azzal, hogy szidjuk az esőt, a későn jövő vagy éppen kimaradó járatot, lehet kényszeresen fecsegni lényegtelen dolgokról, lassan-lassan kerülgetve a lényeget, avagy rögtön rátérni: a nőt a megálló falához szorítani, szoknyáját felrántani, bugyiját letépni vagy félrehúzni…
vagy csak elképzelni mindezt magunkban, miközben szomorúan hull az őszi eső, elfogy a téma, a cigaretta, a remény…
Egy megállóban minden lehetséges. Még az is lehet, hogy megjön a busz és megékezik, akire titkon várunk. Vagy nem jön meg ugyan, de már nem is várunk rá tovább; hirtelen elhatározással felugrunk, mielőtt becsukódna az ajtó és hátrahagyva szomorú életünk eddigi színterét, reménytelibb helyekre utazunk, ahol megtalálhatjuk zaklatott szívünk nyugalmát. Egy megállóból el lehet indulni tehát. Sőt, egy megállónál még meg is lehet állni, bármilyen furcsán hangzik ez. Lehet randevút megbeszélni oda, társaságot összegyűjteni, bandát toborozni,  a nem hozzánk tartozókat kicikizni, lefikázni, megverni, megalázni, elzavarni. A megérkező járműre diadalmasan, hangoskodva-lökdösődve felnyomakodni, azt birtokba venni, a járatot eltéríteni, a vezetőt más útvonalra kényszerítve; az utasokat túszul ejteni, megölni vagy cinkosunkká tenni,  holmi Stockholm-szindrómáról nagyképűen elvitatkozni, Uzi vagy Kalasnyikov géppisztolyunkat hanyagul az oldalunkhoz szorítani közben.
Kimehetünk a megállóba, rituális szertartást végrehajtva ezzel, óránként, naponta vagy évente egyszer, azon a bizonyos napon… Vihetünk oda kenyeret és sót, rózsacsokrot, piros szőnyeget, szűzlányt fehér ruhában, demizsonban kortesbort, butykosban pálinkát, asztalkendőbe kötött friss tepertős pogácsát… Köszönthetjük az érkezőt testvéri csókkal, egyházi áldással; kemény kézfogásokkal és férfias öleléssel; fogadhatjuk vasvillával vagy csőre töltött vadászpuskával, késszúrással, tőrdöféssel vagy pisztolygolyóval; rezesbandával, szerenáddal; egy néma, szerelmes, vagy mélyen megvető pillantással, melybe egy élet minden tanulságát és keserű tapasztalatát sűrítettük.
– Hát, megérkeztél… – mondhatjuk sután és feleslegesen az érkezőnek.
– Hát elmégy…? – kérdezhetjük a távozótól, reményt vesztve, utoljára.
Mint látható, egy megálló sok mindenre alkalmas.
Még arra is, hogy ürügyet szolgáltasson az embernek az élet banalitásait egy percre tenyerébe fogni, hogy aztán csendes kétségbeeséssel nézhesse, mint folyik, szivárog el kezéből szerteszét az a drága, illékony anyag, ami talán maga az élet.

You may also like