397. szám Széppróza

Lazacszínű átmeneti kabát

By

Reggel, a szokásos reggeli teendők után beleült kedvenc csokibarna bársonyfoteljébe, lehunyta a szemét és elmerengett az élet dolgain.
Férje, akivel együtt öregedett meg – ilyenkor már sakkozott a barátaival és kortársaival a téren, vagy csak kvíz-kérdésekkel bombázták egymást. Régi, összeszokott banda volt a férje társasága. De nyitottak voltak  a téren most beindult új játékra a bocsázásra is, bár a köszvény, reuma, arthrosis már mindannyiuknál elérte azt a szintet, hogy  ők tevőlegesen részt ne vegyenek a golyógurításban, de lelkes szurkolói voltak az ifjabb pétanque-osoknak.
Arra gondolt, hogy milyen jó, hogy komolyabb megalkuvás nélkül, egymást szeretve és tiszteletben tartva tudtak együtt élni oly sok éven át. Már fiatal korában hitt abban, igenis lehetséges  effajta szimbiózis két ember között, de azért jó, hogy ennek bizonyítékát is adhatták.  Természetesen voltak buktatók, mélyrepülések az életükben, de a szeretet és humor mindig visszarángatta őket.
Mindig olyan öregséget kívánt magában és képzelt el, amikor még vénen is lesznek angol tanítványai korrepetálásra, a nyelv megszerettetésére, a legkülönbözőbb korosztályból. Főleg a gyerekeket szerette. Nekik mindig igyekezett valami pluszt is adni a nyelvi játékokon túlmenően. Legtöbb esetben összedobott egy gyors piskótát, – nyáron gyümölccsel, télen Dejó-val vagy gesztenyével. Meg hamis Ice Tea-vel. Igazi gyümölcsteához még hozzáfőzte az aznapi alma-adagja levágott héját és dúsította vaníliával, meg tett hozzá egy sóhajtásnyit a maga készítette málnadzsemből. Jól behűtötte, hogy „ice” legyen és a 100 forintos boltban vásárolt szívószállal tálalta.
Magának meg elővette a neskávéhoz annak a két kávéscsészének az egyikét,  amelyet még korábban vettek a  Csarnok téri bizományiban. Igazi Herendi  az oly szépnek tartott  Apponyi-mintával.
Most, hogy lányuk az ő korábbi állomáshelyükre, Hollandiába ment férjhez. A fiúk pedig a saját életét élte, így az egyetem elvégzése után. Igaz, még velük lakott, mert építettek neki a családi házhoz egy pici, összkomfortos házrészt, s így „mátyáskirályosan” együtt is voltak,  meg nem is.
Nem félt már a haláltól, úgy érezte, igyekezett mindenkor úgy élni, bármilyen szituációba keveredett is, hogy majd ott fenn, a végső elszámolásnál ne legyen mitől félnie, vagy miért szégyenkeznie.
Férjével arra gondoltak, hogy egy-két utazás valami igazán szép, eddig még nem látott helyre még belefér, még kijár nekik. Készültek is rendesen lélekben, no meg az utazási irodák prospektusaiból.
Aztán volt még valami, amit nem tudott kristálytisztán felidézni az életükből. Ha erre próbált koncentrálni csak homályos képek és rémisztően megvető emberi tekintetek, arcok ugrottak be, majd később segítő kezek, bátorító szavak, de már nem ugyanazoktól.  Arra gondolt, hogy talán ez már a totál leépülés jele lehet, de amíg önmaga is felismeri, addig nincs túl nagy baj.
Arra gondolt, hogy talán majd amikor végleg búcsúzni kell, és állítólag lejátszódik az emberben ilyenkor az egész élete, nos, akkor talán választ kap majd ezekre a jelenleg még tisztázatlan részletekre is, talán kivilágosodik a kép.
Lehunyt szemmel hallgatta a fák leveleinek finom őszi szellő előidézte zizegését, és arra gondolt, a levelek is másképp zizegnek, ha van köztük sérült, a többiek óvó, megértő szeretete veszi ilyenkor körül őket.  
Tudományosan bizonyított tény, hogy ilyenkor magasabb „hangon” szinte sírósan zizegnek. Ezt mérték finom műszerekkel tudósok.

***

– Halló, Ili néni, ébredjen, visszakísérjük a szállóra, jó ? Késő is van, meg le is hűlt a levegő. Tetszik kérni egy korty teát?
– Ili néni, már mondtuk, hogy ebben  világos kabátban  ne üljön itt, a végén még valaki leszedi magáról, annyira szép. A színe is fiatalos, a szabása is divatos. Még én is elfogadnék egy ilyet !   Ugye, partner ?
– Talán,. De láttad volna, amikor a múltkor volt ruhaosztás, Ili néninek úgy felcsillant a szeme ennek a kabátnak a megpillantásakor, hogy tudtuk, ez csak az övé lehet.  
– Na, tessék szépen jönni. A sarkon túl ott a szálló, ahol szép kis szobája van, ugye? Tesssék nyugodtan belém kapaszkodni. Így ni.
– Holnap reggel újra úgyis kiül ide. Tudja, Ili néni, elhisszük, hogy egy olyan tartalmas életet élt hölgynek, mint Ön nem  jó egyedül egy kis lukban élni. Majd gondolkozunk, mi lenne a megoldás.  Holnap a kollégák majd errefelé járnak  és ismét  megkeresik Önt is, jó lesz ?
Felemelte a fejét. Halvány mosollyal köszönömöt suttogott, felállt a bank kerítésének padkájáról és a szoc. munkásba kapaszkodva elindult a szálló felé.  

augusztus hónap, harmadik díj

You may also like