418. szám Széppróza

Július végi áhitat

By

Lassan sötétedett, Anna napja volt. A folyosóra kinézve konyhám ablakából csodálkozva bámultam a szomszédok ablakaiban a fehér, piros és rózsaszín muskátlik orgiáját, és a petúniák sötétlila pompáját. Lelkemet szokatlan nyugalom szállta meg, ahogyan jöttem lakásomba az Almássy téren keresztül, egy hajléktalanra figyeltem, délelőtt is ott volt, csak akkor aludt. Kis papírról eszegette szerény vacsoráját, bicskájával bele- belebökött a darabka kenyérbe, majd a szalonnába.
Arany barnára lesült férfiak és nők sétálgattak az utcákon, kisgyermeküket becéző fiatal anyák vitték haza lefeküdni kicsinyeiket. Szinte mellbeütött ez a békesség, magam is átvettem tőlük a nyugalmat. Egy szürkésfehér galamb tévedt a kis közért bejáratához, majd hirtelen fölröpült, rájött, hogy szárnya van, mit is keres ő itt? Még mesze voltak a téli gondok, a reménység átjárta a szíveket, a legrosszabb hír is porrá lett a meleg nyári este csillagsziporkás ege alatt.
Sokáig ültem szobámban a lassan sötétté váló eget figyelve, és arra gondoltam, hogy igen, mégis tele vagyok hittel a jövőre nézve, talán lesz kenyerünk is, ezek a nyári esték nem hazudhatnak, eltüntetik a rosszat, a bizonytalanságot, a komor felhőket. Gondolatban egy percig ott időztem a hajléktalannál, most hajthatja álomra fejét a tér egyik padján, lassan alszik a város, hajnalban gyermekek születnek, reggel öt órakor elindul az első villamos az utcán. Minden reggel újra hinni kezdünk és minden este eltemetjük, ami nem sikerült. Mégis, mintha ezen a júliusi estén megállt volna az idő. A fehér papír szorongva várta, nehogy mégis megtörjem ezt az áhítatot. Kedvesem mosolyogva aludt el mellettem, mit tehettem mást, mint szemembe és szívembe zártam ezt a békességet.

You may also like