458. szám Széppróza

Januári történet

By


Nagyon hideg januári éjjel van és nagy pelyhekben esik a hó… A város zaja lassan elnémult, az utcák kihaltak, csak egy fiú kissé nehézkes léptei alatt ropog a fehér hótakaró. A kegyetlen szél ide-oda ráncigálja a kabátját, s a fiú nagyon fázik. A hasa korog az éhségtől, arca gyötört a fáradtságtól, de ő határozottan megy előre, de hova, azt még ő sem tudja…
Egy-két nevetgélő fiatal kikerüli őt, nem is figyelve rá elmennek mellette, és a fiú némán halad tovább. Üres zsebeiben kotorászik, s a megtalált cigarettacsikkre rágyújt. Mélyeket szippant a büdös bagóból, és a füsttel együtt a hideg levegő is beáramlik torkán, köhögni kezd. Egy aluljáró lépcsőjére leül megpihenni…
Üres tekintetével mereven a semmibe néz. Egyre jobban fázik, a hideg huzat kedvesen simogatja arcát… Elővesz egy kis gyertyát, s meggyújtja. A lángot csodálva eszébe jut a délután, amikor a kopott szövetkabátja zsebében talált néhány aprópénzen megvásárolta a gyertyát, ami most kezeit melengeti.
Egy darabka papírra nagy szorgalommal írni kezd… A szíve hevesebben ver, s pumpálja a vért az átfagyott újaiba, azok pedig a papíron életre keltik a fiú gondolatait, emlékeit. Az idő lassan telik, és az éjszaka mind hidegebb… Az eddig meleget sugárzó gyertyaláng már alig pislákol, amikor a fiú összekucorodik és fogait összeszorítva, alig hallhatóan motyogja:
– Mi atyánk ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved…
Az ima után fejét a térdére hajtja, könnyes szemeit lecsukja, s pár perc múlva mély álomba merül… a gyertya lángja is kialszik. A sápadt hold után az álmosan pislákoló nap gyenge sugarai világítják meg a várost, és egy újabb fagyos hajnalra ébrednek az emberek… Pár percig csodálkozva bámészkodnak a munkába sietők a lépcsőn megdermedt fiú testét letakaró mentősökön. Néha összesúgnak, s a fiú imába kulcsolt kezeit bámulva sajnálkoznak. A leégett gyertya mellett levő papírlapot egy kíváncsiskodó ember lábához fújja a szél, aki izgatottan olvasni kezdi a fiú utolsó sorait:

„Csak te tudtad rólam Uram,
Hogy soha nem imádkoztam
S nem köszöntem meg neked
Csodás ajándékod:az életet.
S azt sem köszöntem még meg,
Hogy te megbocsájtod bűneimet.

Most a hideg hajnal elszomorított
S fájó szívvel hozzád imádkozok.
Megbántam én minden bűnömet
És öledbe hajtanám le a fejemet.
Vedd karjaidba elfáradt testemet,
Örök álomba ringasd gyermekedet!”

You may also like