422. szám Riport

Gyerekkorától zenész – interjú Abebe Dániellel (Back II Black)

By


images/photoalbum/bebe.jpgSzerencsésnek tartom magam, hogy a Fedél Nélkül újságnak riportokat készíthetek. Kedves, érdekes emberekkel hozott össze eddigi munkám. Most sem volt ez másként, hiszen Bebe, azaz Abebe Dániel – a Back II Black együttes frontembere – személyében újabb nagyszerű embert ismerhettem meg. Az alábbi beszélgetést folytattam vele egy kávé mellett.

– Kezdetnek engedd meg, hogy megajándékozzalak újságunk legutóbbi két számával. Ismered a Fedél Nélkült?
– Ismerem, meg szoktam vásárolni, nagyon jó versek vannak benne. Sőt, van egy dalunk, az Ördögi arany, amely egy hajléktalan dalszövege alapján készült. Ilyetén formán van összefonódás a hajléktalanokkal. Az a története, hogy Bársony Bálint egy baráti összejövetelen volt és megvendégeltek egy hajléktalant, aki cserében elmesélt egy történetet és megegyeztek, hogy ezt megcsinálhatják dalban is. Így született az Ördögi arany című dal.
– Mint közismert, Etióp származású vagy. Gyermekkorodban voltak gondjaid, konfliktusaid emiatt?
– Persze, voltak. Minden más etnikumhoz tartozó gyereknek voltak problémái. Amikor még nagyon szabadszájúak a gyerekek és nincsenek azok az erkölcsi korlátok, amik később alakulnak ki, akkor azért megkapja az ember. A későbbiek során aztán, amikor már meg tudtam védeni magamat, akkor ezek a problémák elmúltak. Bár még néha-néha jön a beszólogatás, de már nem jellemző.
– Közgazdászként végeztél, de tudom, hogy mindig a zene vonzott.
– Igen, hét éves koromban születtet meg az első zenekarom, rettenetes felvételek készültek, amik magnószalagon még meg is vannak. Aztán általános iskola, középiskola, majd főiskola, amit szüleim legnagyobb megnyugvására el is végeztem. Így lettem idegenforgalmi közgazdász. Aztán megpróbálkoztam a normális élettel, ez mindössze fél évig ment, majd annyira úrrá lett rajtam a renitens zenész viselkedés, hogy tudtam, csak zenével akarok foglalkozni, ez így is lett. Úgy gondolom, szerencsére ahhoz a kevés emberhez tartozom, aki azt csinálja, amit szeret, és többé-kevésbé abból is él meg. Ez egy ritka kiváltság a mai időkben.
– Tagja voltál a Picasso Branch együttesnek, utána jött a Back II Black. Ezek zenei világukban kissé különbözőek…
– Nem kicsit, nagyon! Nevezzük nevén a gyereket.
– Miért volt ez a váltás?
– A nagyközönség számára ez egy érthetetlen és furcsa váltás volt, de a magyarázathoz hozzátartozik az is, hogy én előtte nagyon sok olyan zenekarban játszottam, ami zenei stílusában a Back II Black-kel megeggyező volt. Nekem ez nem volt újdonság. Ha lehet ezt mondani, akkor a Picasso Branch volt egy érthetetlen váltás. Aminek egyébként én nagyon sokat köszönhetek, hiszen a nagyközönség onnan ismert meg, és utána a Back II Black zenekarban teljesedett ez ki. Úgyhogy egyrészt ennek sokat köszönhetek, másrészt nem is szégyellem. Sok időt töltöttem azokkal a srácokkal. A producerekkel voltak problémák, de ez már a múlt.
– A zenében eddig elérted amit szerettél volna?
– Ez jó kérdés, legutóbb is felmerült egy interjú kapcsán. És igazán igen! De a teljességet akkor fogom elérni, amikor a saját nevem alatt jelenik meg lemez. Ez még egy álmom, tervem. Természetesen a Back II Black zenekar mellett, ez nem egy kiugrás lenne. Mindig jelennek meg pletykák, kósza hírek, hogy feloszlik a zenekar, de ez nem így van. Minden zenész életében eljön az az idő, amikor vannak olyan zenei kilengései, amik nem férnek bele az adott zenekar stílusába. És mivel én nagyon szeretem a rockzenét és régóta ügyködöm is ezen, úgyhogy valószínűleg lesz egy ilyen lenyomata is az énemnek.
– Valami keményebb rock?
– Nagyon szeretem a ’80-as évek Zebra korszakát, az nekem nagyon tetszik. Ha már így beszélgetünk róla valami olyan stílusa lesz, ami ma Magyarországon még nem létezik, sőt a világban sem nagyon. Egy érdekes elegye lesz a rocknak. De erről még korai lenne beszélni.
– Kíváncsian várom. Beszéljünk a rajongókról. Mész az utcán, felismernek, megszólítanak, autogramot kérnek. Nem zavaró?
– Elmúlt már az a korszak. Most vannak a feltörekvő zenekarok, se szeri se száma, ami nem baj. Annak idején a Picasso Branchban volt olyan szituáció, hogy lesátoroztak a ház elé, ahol lakom, vagy felcsöngettek hajnalban. Most már az a generáció felnőtt. Nem így fejezik ki a tetszésüket, vagy nemtetszésüket. Azért sok véleményt kapok az utcán, van akinek tetszik, de van akinek nem. Azt a véleményt is elfogadom, és megyek tovább. Tudtam, tudom kezelni ezt a dolgot. Úgy gondolom, nincsenek allűrjeim, attól rosszul vagyok egyébként is, amit néhány pályatársam, vagy a közéletben lévő némely ember művel.
– Volt az életedben nagyon nehéz időszak?
– Hogyne lett volna, többször is. Azt mondják, a művészemberek sokkal érzékenyebbek és ezt meg is tudom erősíteni. Úgy gondolom, kellenek is ezek a mélypontok, ezekből nagyon sok dal születik.
– Mindig úrrá tudtál lenni a nehézségeken?
– Vagy igen, vagy nehezebben.
– Mi volt a módszered?
– Nagyon fontosak a barátok! És a párom. Manapság divat a szingliség, de az ember társas lény. A kommunikáció hiánya okozza a depressziót, mikor az ember magába folytja a gondokat. Én is ilyen vagyok, de szerencsére tanulható a mások felé való nyitás. Én is módszeresen megtanultam ezt, és soha nem hagytam el magam, pedig sokszor ez tűnik egyszerűbbnek. Könnyebb tespedni és semmit nem tenni, mint azt mondani, hogy igenis felállok és tenni ezért.
– Mi a véleményed a hajléktalan emberekről?
– Tragikus sors, amikor valaki elveszti a munkáját, családját, lakását, mindent. Viszont azt látom, hogy vannak emberek, akik azt mondják, jó nekem ez így, elkéregetek. Volt egy esetem, mikor valaki pénzt kért tőlem. Akkor volt egy vállalkozó ismerősöm, aki keresett munkaerőt. Mondtam pénzt nem adok, de tudok neki munkát. Azt mondta dolgozni nem akar. Sajnos ilyen esetekből alakulnak ki a szereotipiák. Látom, hogy sajnos sok atrocitás éri a hajléktalanokat. Ismertem egy hajléktalant, akinek megengedték, hogy egy gyógyszertárhoz elvackolja magát. És az arra járó suhancok állandóan zaklatták. Ez nekem nem tetszik. Ne rúgjunk már bele a földön fekvőbe, inkább segítsünk neki. Én ezeket az embereket borzasztóan sajnálom. Bár nem láthatunk bele, hogy ki miért kerül oda. Aztán beszélhetnénk a kormány, a politika felelősségéről, de nem szeretnék politizálni. Sokkal nagyobb társadalmi összefogás kellene ahhoz, hogy úrrá lehessünk ezen a helyzeten. Ugyanakkor a hajléktalanok részéről is kellene egy szemléletváltozás. Akinek nem inge, nem veszi magára, de szerintem tőlük is kellene egy olyan hozzáállás, ami közelebb hozza az embereket. Volt aki megrugdosta az autómat, mert nem adtam. Nehéz igazságot tenni, és nem is tisztem, hogy igazságot tegyek. Csak látom ezt az oldalt is, meg azt is. Volt, aki azt mondta, piára kell a pénz, annak adtam, mert nem hazudozik, hogy a gyerekre kell, meg éhezik a család, aztán fél óra múlva ott látom részegen. Őszinteség, odafigyelés, meg sok minden kellene, hogy megoldódjon ez a szituáció. Csak az emberek úgy gondolják, amit nem látunk, besöpörjük a szőnyeg alá, és nincs vele gond, de ez nem járható út. A fejekben kellene rendet tenni leginkább.
– De az sem megoldás, hogy az első téli hideg napon eszükbe jut az embereknek, hogy vigyünk forró teát meg takarót a hajléktalan embereknek.
– Viszont ez az egyszerűbb dolog. Csak ez nem hosszú távú. Azzal senki sincs kisegítve, hogy egyszer kap enni. Hosszú távú foglalkoztatási program kellene. A vezetőknek jobban kellene erre figyelniük.
– Térjünk vissza hozzád. Már beszéltél a távlati terveidről. Mik a közelebbiek?
– Most lesz 15 éves a zenekar, jövőre tervezünk egy nagyszabású koncertet. És van még egy jópofa ötletünk utána is. Előtte szeretnénk egy hagyományteremtő karácsonyi koncertet, ami kicsit más lesz, mint a zenekartól eddig megszokott. Akusztikusabb, kiegészülve fúvósokkal, vonósokkal. Ezek a legközelebbi tervek. És persze még hajtjuk a nyarat.
– Több zenészt hallottam panaszkodni, nem megy, kevés a pénz. Veletek mi a helyzet?
– Most volt egy gazdasági világválság – ami vagy volt, vagy sem – és az biztos, hogy kevesebb a koncertlehetőség, amit azzal indokolnak a szervezők, hogy nincs pénz. De az is igaz, hogy nagyon sokan vagyunk. Mindenféle tehetségkutatók vannak és ennyi zenészt, énekest nem bír el az ország. Ez is egy piac, ahol kismillióan vagyunk. A percemberek idejét éljük. Mi elismerésnek tartjuk, hogy a zenekar megélt tizenöt évet.
– Sok az egynyári énekes, együttes?
– Így van. Felgyorsult a világ, külföldön is ez van. Nincsenek már világsztárok. Vannak a nagy öregek és kész. A többi egy-két dalos, az ember csak kapkodja a fejét. Nehéz dolog maradandót alkotni, amit az unokáink is hallgatni fognak. Sok fiatal jön, hoznak CD-ket. Magunkkal sem bírunk el, nemhogy ásokat patronáljunk, úgy, hogy felelősséggel vállaljuk. Azt szoktam mondani, ezt csinálni kell. Annakidején alánk sem nyúlt senki. Rengeteg munkával tudtuk kivívni magunknak ezt a pozíciót. Rengeteg fiatal megy el tévéműsorokba, ahol egy időre felkarolják őket, aztán kopp. Az első lemez újdonsága mindig hozza a sikert. Azt szoktam mondani, a második lemeznél derül ki, ki tud talpon maradni. Nagyon sok underground zenekar alakul. A popzene már ciki. Ez nagy tévhit. Magyarország egy nagy olvasztótégely és minden össze van kutyulva. Remélem egyszer azért itt is rend lesz.
– Szoktatok karitatív rendezvényeken is fellépni?
– Nem. Egyszer felléptünk egy nagy dérrel-durral beharangozott jótékonysági rendezvényen, ahol a pénz végül nem oda került, ahova kellett volna. Onnantól kezdve azt mondtuk, hogy nem. Gusztustalan dolognak tartom, hogy valaki mások hátán másszon feljebb. Sokszor a hajléktalanokat is felhasználják önös célból. Akár kampányra, akár bármire. Úgy gondolom, az igazi adományozók ezt csöndben teszik, nem azért, hogy utána elismerést kapjanak.
– Elég sötét kép alakulhat ki az olvasókban az eddigi beszélgetésünkből.
– Azért vannak pozitív dolgok is a zenekar életében. Erdélyi András lett 2010-ben az év zeneszerzője, 2009-ben az év zenekara voltunk hazai pop-rock kategóriában. A Funkybiotikum egy eléggé odamondogatós lemez volt. Még a választások előtt született jópár dal. Megpróbáltunk tükröt állítani azok elé, akik el vannak tévedve, mi is folyik itt.
– Köszönöm szépen a beszélgetést, és további sok sikert kívánok nektek.

Takács “Droid” Attila

You may also like