493. szám Interjú

Figyelnünk kell a másikra – Beszélgetés Pataky P. Dániellel

By

Pataky P. Dániel Junior Prima-díjas, fiatal operaénekessel beszélgetek fellépése után. A magyar és német operaházakat betöltő hibátlan tenorhang hol líraian, hol játékosan tölti meg a Fészek Művészklub termét. A tenor a dalest teljes bevételét a Csöbörből Vödörbe Humorfesztivál részére ajánlotta fel, melyet a Fedél Nélkül és a Vöröskereszt AHA-színpada rendez ősszel Selmeczi Tiborral karöltve. Türelmesen megvárom a gratulálók sorának elvonulását, hogy feltehessem a kérdést, hogyan is talált a mi kezdeményezésünkre.

Hagy kezdjem azzal, hogy köszönöm a ma estét, csodaszép hangja van.
Köszönöm. Azt sajnálom, hogy kevesebben voltak, mint szerettem volna.

Aki nem hallotta Önt, többet veszített. Mielőtt pályafutásáról kérdezném, érdekelne, hogyan talált a Humorfesztiválra?
Úgy másfél éve éppen itt a Fészekben voltam egy hajléktalan színház, az AHA-színpad fellépésen. Számomra megható volt látni, hogy hajléktalan embereknek, akiknek minden napja kihívás, volt energiájuk és bátorságuk kiállni az emberek elé, szerepelni, sőt viccelődni. Nagyon megragadt bennem az az este, így amikor pár hónapja Selmeczi Tibor barátom mesélte, hogy zsűrije egy olyan pályázatnak, mely a hajléktalanság ügyét hozza közelebb az emberekhez,  és kaptam egy lehetőséget, hogy itt a Fészekben csináljak egy dalestet, nem volt kérdés, hogy  mindenféleképpen hajléktalanok számára ajánljam fel a bevételt.

Úgy fogalmazott, hogy bátorság kellett kiállniuk szerepelni.
Igen. Nagyon nehéz abba belegondolni, hogy milyen nehéz nekik. És ők nem csak kiálltak mindenki elé, hanem szórakoztattak, játszottak. Nagyon nagy bátorság ez saját magukkal szemben is. Olyan bátorság volt bennük, ami talán még bennem sem a kezdetekben, hogy ezt így be merték vállalni. Nagyon picinek láttam magam akkor, csak néztem, hogy milyen energia volt bennük, és milyen erő. Szakmailag is értékeltem, mert volt például, amikor valaki rontott, de megoldotta, az ilyen helyzethez erő kell és ötlet. Látszott, hogy az egész mögött nagy munka van és sok energia.

Mit szólt hozzá, hogy nem csak színészek, de otthontalan írók is vannak?
Verset már hallottam hajléktalan költőktől, de hogy ennyien foglalkoznak vele, e pályázat keretében is, ez fantasztikus. Arra kapnak lehetőséget, hogy egyenrangú partnerként legyenek jelen. Ez még fontosabb, mint hogy pénzt kapjanak, mert itt sikerélményekkel lesznek gazdagabbak. Ez a legfontosabb, hogy ne érezzék úgy, hogy feleslegesek. Sajnos nincs annyira a köztudatban ez a dolog, mint lehetne. Az AHA-színpad például bejárta az egész országot, mégis túl kevesen ismerik. Anyagilag ugye nem jövedelmező. De amikor írnak vagy szerepelnek, az olyan élményeket ad nekik, amire talán később is lehet építeni.

Egyetértünk. Azonban az anyagi értelemben vett szakadékok, melyek az itthoni környezetet meghatározzák, talán az emberi viszonyokban is megnehezítik a partnerség kialakításának általánossá tételét.
Az egyenlőtlenség nagyon fontos tényező, iszonyatos lyukak vannak. Félig Németországban, Bielefeldben élek, és kint kiegyenlítettebbek a különbségek. Ugyanakkor hiszem, hogy nem lehet az emberek egymáshoz való viszonyát anyagi dolgokra visszavezetni. Nyilván van szerepük, és tudom, hogy a szociológia és a társadalomtudományok is hivatkoznak rá, de az nem igaz, hogy az anyagi problémák magyarázhatják az emberi kapcsolatokat. Anyagi szempontokon túl sokkal fontosabb lenne a szakmai szempont. Egy művészt, vagy éppen egy pedagógust nem csak anyagilag lehet megbecsülni. Mindenben a szakmaiság lenne a fontos, tehát nem az, hogy honnan jött valaki, hanem a hozzáértése.

Önnel kapcsolatban mégis érdekelne, honnan hozta azt a tudatosságot, melyről egy nyilatkozata szólt, hogy bár 14 éves kora óta tudja, hogy operaénekes szeretne lenni, 22 éves koráig inkább kímélte hangját, addig inkább elvégezte a hegedű szakot?
Zenész családban nőttem fel, édesapám Potyók Balázs, zeneiskolai tanár volt, alapító karnagya és karvezetője a Debreceni Monteverdi Kórusnak, melyet haláláig vezetett. Nulla éves korom óta körülötte szaladgáltam, és mindig énekeltek mellettem. Szüleim hegedű órákra vittek, és 14-15 éves koromban nagyon sok komolyzenét hallgattam. Ekkor már eldöntöttem, hogy egyszer majd operaénekes leszek. De nem akartam elsietni. Ugyan már lehetett tudni, hogy van hangom, de egy serdülő fiúnak még sokat változhat, és én nem akartam erőltetni, hogy minél tovább használhassam. Így kivártam az idejét, és 22 éves koromban mentem először énektanárhoz, rögtön azután, hogy elvégeztem a hegedű szakot. Hosszútávon gondolkodtam.

Azóta pedig már a Liszt ferenc Zeneakadémia Opera tanszakát is elvégezte, s erre az évadra a Theater Bielefeld szerződtette, miközben itthoni felkéréseket is kap. Hol tervezi tovább építeni karrierjét?
Bár jelenleg többet vagyok Bielefeldben, itthon is vannak fellépéseim. Ki akartam próbálni egy másfajta környezetet, és már éreztem magamban annyi erőt, hogy más kultúrákat is megismerjek. Szerintem mindenkinek szüksége lenne egyszer erre, hogy kicsit lásson egy másfajta kultúrát, mindegy is, hogy ez úgymond „jobb”-e vagy „rosszabb”, mert a lényeg, hogy, amit lát, abból eldöntheti, mi az, amit a saját világába is beleépít, vagy inkább kihagyna. Pont ezért jó hazajönni is.

Mi az, amit szívesen importálna haza?
Azt kell mondanom, hogy kint empatikusabbnak látom az embereket. Szakmailag is kiegyensúlyozottabbak, elismerik, ha valaki valamit jól csinál. A legfontosabb különbség mégis a hétköznapokban, az emberi kapcsolatok terén van. Itt Magyarországon nem is tudjuk elképzelni, hogy lehet egymással máshogy is viselkedni, hogy tudunk egymásra figyelni. Hogy mennyire fontos, hogy ne bántsuk meg a másikat, hogy akár segítsünk, és elismerjük, amit csinál. A figyelem nagyon fontos, mert sokszor hisszük, ha becsukjuk a szemünket, minket sem látnak, és így könnyedén ülünk be az autóba és húzzuk fel az ablakot. A legrosszabb dolog, ami történhet, hogy valaki hajléktalanná válik, el sem tudjuk képzelni, milyen nehéz megélni. Teljesen talajvesztetten létezni.

Az átváltozás operafeldolgozásában Ön játszotta Gregor Samsát, és úgy értelmezte szerepét, hogy Samsa azért változott át, mert nem találta a helyét a világban. Inkább lett rovar, önmagával meghasonulva, mint hogy a többiekhez hasonlóan vigye tovább életét. Az otthontalan embereknek mégis milyen erőforrásokra lenne szüksége, hogy jelenlegi hátrányaikat viselve mégis tovább tudjanak lépni?
Először is hagy jegyezzem meg, hogy az, hogy valaki hajléktalanná válik, szerintem bárkivel előfordulhat bármikor. Viszont ha ezt egyedül kell végig csinálnia, akkor nagyon nehéz dolga van. Ha nincsenek olyan erőforrásai, mint a család, a barátok, akkor nagyon nehéz. Ha teljesen egyedül marad az ember, akkor szinte lehetetlen kilábalni, és pontosan ezért nem szabad egyedül hagyni senkit. Ez azt is jelenti, hogy néha már elég, ha az ember rámosolyog, visszanéz rá, három szót szól egy hajléktalanhoz, és nem csupán odahajít neki 100 Ft-ot, hanem még meg is kérdezi, hogy hogy van. Nekünk nem kerül semmibe, mégis annak, aki egyedül érzi magát, talán bearanyoztuk az egész napját. Ha nem szólunk a másikhoz, akkor bezárkózik, és amikor szólunk hozzá, már késő, és megharagszunk, hogy hát nem is kell neki a segítség. Meg kell tanulnunk figyelni a másikra.

Ön például csak a mai jótékonysági dalest miatt repült haza külföldről, és holnap már Bielefeldben próbál. Milyen szerepek vannak kilátásban, hol hallhatjuk Önt?
Mivel a következő néhány évadra Németországba is köt szerződés, ott sok mindent fogok énekelni, például a Cosí fan tutte-ban Ferrandot játszom, valamint Wagner Ring-jének „kicsinyített” változatában Siegmundot és Siegfridet.
Ha hazajövök, akkor pedig még csinálok hasonló dolgokat, mint a mai este. Csak még több közönséggel…

Akkor máris van miért hazajönni! Köszönöm a beszélgetést, és hogy részt vehettem a koncerten.

You may also like