– Tisztelettel üdvözlöm Vágó Istvánt, a magyar kvízkirályt. Nagy szerencsémnek tartom, hogy a lehetséges kérdezők közül én kaptam meg Önt alanynak, mert – bár Ön nyilván nem emlékszik és nálunk sem tudhatta senki a Fedél Nélkül Szerkesztőségében – nekünk bizony voltak „közös pontjaink” eddigi életünkben.
– Nocsak ?!?
– Igen, de ne gondoljon nagy dolgokra. Először is: egyidősek vagyunk. Én is 1949-es vagyok, és talán mondhatjuk, hogy egész jó évjárat volt ez.
– Úgy van.
– A második az, hogy amikor Ön még a Medimpex tudományos osztályán dolgozott, én egy képviseleti vállalatnál voltam, – akkor levelezőnek-bonyolítónak mondták, most már asszisztens a neve – szóval mindeneslány; számos esetben szállítottam Önöknek a Vörösmarty téri székházba áruminták, árajánlatokat. És a következő és egyben utolsó a sorban, hogy játékos voltam a „Kerék bár”-ban…
– Na, tessék!
– Egy fiatal, sikeres külkeres gyógyszer-vegyészmérnök egyszer csak kideríti magáról, hogy riporter akar lenni és jelentkezik a Riporter kerestetik-be. Miért? Mást akart, több mindennel kívánt foglalkozni, szerteágazó tudását akarta kamatoztatni, nyitottsága hajtotta új területek, új kihívások felé, vagy …?
– Hát ezek mind, így együtt igazak. Akkor is volt bennem kíváncsiság az emberek, a tágabb összefüggések iránt, és azt gondoltam, hogy televíziós riporterként ezt a kíváncsiságot jobban ki tudom elégíteni magamban.
– Ön már 1976-ban barkochbázott velünk, és utána jöttek a vetélkedők: a Fele sem igaz, a Van benne valami, a Kerékbár, a Mindent vagy semmit, a Nekünk 80, a Legyen Ön is milliomos, a Pókerarc, stb… Ezek között több olyan is volt, ami leültette az ország lakosságát a TV elé este, s másnap, munkába menet ezt tárgyalta a busz, a villamos utazóközönsége. Ön hogyan értékeli kvázi népművelői érdemeit?
– Ezt ne is kérje tőlem, saját érdemeimet nem értékelhetem. Azt mindenképpen tapasztalom, hogy változott a világ, nincs egyetlen olyan TV-műsor sem, ami le tudná ültetni az ország lakosságát a képernyő elé, merthogy a legtöbb háztartásban már mintegy 80 magyar nyelvű csatornát tudnak nézni. Így már nagyon kicsi az esély arra, hogy egyetlen TV-műsornak ilyen mindent elsöprő nézettsége legyen. Ha már itt tartunk – s ez a demokráciával együtt jár – ma mindenki azt néz, amit akar, s nem azt, amit „a képébe nyomnak”.
– Az ember egy kvízben nagyon sok vonzó dolgot talál: izgul a másikért, a versenyzőért, vagy éppen önmagáért, és hát hatalmas tudás birtokába juthat a néző.
– Nem, nem hiszem, a néző csak így nem jut hatalmas tudás birtokába, csak felkeltheti az érdeklődését valami(k) iránt, és ha utánanéz önmaga a témának, akkor talán. Tehát nemcsak a TV-t nézve, hanem ezzel együtt tudja gyarapítani az ismereteit. A műveltségi vetélkedő szerepét én abban látom, hogy akik ezt nézik, azok már eleve érdeklődnek bizonyos témák iránt, illetve új területeken keltik fel a figyelmüket. Szóval, nem, csak TV-vetélkedőt nézve az ember nem gyarapszik, csak ha készül rá, vagy utánanéz. Tehát ha van Magában érdeklődés, azt előbb-utóbb ki fogja tudni elégíteni. Azokkal az emberekkel sajnos nem lehet mit kezdeni ezen a téren, akik nem érdeklődőek. Akik munka után hazamennek és szórakozni szeretnének. Nincsen ezzel semmi, de semmi baj, csak valószínűleg ezekből az emberekből soha nem lesz sem vetélkedőkedvelő, sem játékos. Akik viszont érdeklődnek és a világ dolgai összefüggéseiben érdeklik őket, no, én azokkal mindig szívesen játszottam.
– Van-e kedvence a vetélkedők között? Ami úgy igazán az Öné?
– Sok ilyen volt. Nagyon kevesen emlékeznek, de nekem volt egy csomó saját vetélkedőm is. Az elmúlt években főleg licencműsorokat készítettem, de ezek nem az én fejemből pattantak ki. Amiket én találtam ki, természetesen azok a kedvenceim, az enyémek, de hozzá kell tennem, a licencműsorokat is nagyon szerettem, pld. a Legyen Ön is milliomos!-t kiváltképp. Úgy, hogyha lesz még nekem az életben új műsorom, akkor azon a nyomon fogok továbbmenni.
– És lesz ?
– Dolgozom rajta.
– Nagyon szerettem az Önök nyelvművelő műsorát, az Álljunk meg egy szórá-t. Ez hogy indult?
– Valamikor a 80-as években kaptam egy megbízást, hogy készítsek egy átfogó szórakoztató műsort. Megcsináltam, ez egy félórás műsor volt, amiben összepréseltem mindent. S valamitől a főnökeimnek ez ilyen formában nem tetszett. Nem került adásba. És abból a műsorból kb. 5 önálló műsor fejlődött ki. Sok-sok epizódból állt, és ezek között volt egy Grétsy-féle beszélgetés, ami arról szólt, hogy mit miért és hogyan mondunk. Lehet-e szebben, lehet-e másként és ez milyen nyelvi réteget érint. Szóval abból, amit egy vegyesfelvágottnak tartottak a főnökeim, kiválasztották ezt is, és legnagyobb örömömre ebből fejlődött ki az Álljunk meg egy szóra! c. műsor is. Én nagyon szeretem a nyelvi játékokat is. Úgy érzem, hogy – miután beszélek is néhány nyelvet, bizton állíthatom – egy ilyen jellegű műsort semmilyen más nyelvvel nem lehetne megcsinálni, csak a magyar olyan sokrétű, izgalmas és ad teret, lehetőséget a játékra. Szívügyem volt, el is jutott sokakhoz, de egyáltalán nem azokhoz, akikre ez ráfért volna…
– Váltunk: kérem, mondjon valamit a kitüntetéseiről!
– A kitüntetéseimről?
– Igen.
– Egy ideje elkezdtek a másik (politikai) oldalról szapulni (én ezeket gyűjtöm és egyszer ki is fogom adni). E vádak között olyan is volt, hogy engem soha senki nem ismert el, s ezért összeszedtem a kapott kitüntetéseimet. Voltam én már több éven keresztül a leghitelesebb, nagyon sokszor a legkedveltebb magyar médiaszereplő, Most már nem vagyok, mert ezek a markáns állásfoglalásaim valószínűleg nem mindenki szimpátiájával találkoznak, de hát ezek már mind megvoltak, ezek miatt nem idegesítem magam. De azért néhányat megemlítenék: kaptam Köztársasági Érdemrend Tiszti fokozatát is, ha jól emlékszem, van nekem több Pro Urbe díjam is, – amíg el nem veszik, ahogy már voltak olyanok, akikkel ez megesett. Úgyhogy rengeteg elismerésem van, nem tudom, mennyi marad még meg. Különös divat lett, hogy visszavesznek mindenféle díjat.
– Tényleg? Azt hittem, csak a rokkantnyugdíjakat…
– Nem, nem, díjakat, megbecsüléseket is, s ebben az az érdekes, hogy amikor valakit valamiért kitüntetnek, van egy laudáció, egy indoklás, hogy miért. És ezek az indoklások nem viszszavonhatók, hiszen, amikor ezt adták, ez igaz volt.
– Tudjuk, hogy Ön ateista, politikai véleményét nem hallgatja el, a tényeket tiszteli, hadat üzen a racionális gondolkodás nevében mindennek, ami sarlatánság. Akkor most itt és most kérdezném: a hajléktalanok kriminalizálása, a felületi és/vagy látszat-megoldások átfogó stratégia HELYETT nem maga a vegytiszta sarlatánság?
– Erről is írtam volna egy egyébként nemrégiben megjelent könyvemben. Teljesen igaza van. Az, ahogyan meg akarják oldani manapság a fedélnélküliséget, az otthontalanságot, a szegénységet, az maga az ezotéria, egy rossz megoldásban való hit, egy nem létező etika nevében. Hogy a szegény emberek jelenléte az a nem-szegény emberekben lelkiismeret-furdalást okoz…
– Kényelmetlen..
– Igen, kényelmetlen. Szerintem a legembertelenebb megoldást választják egyes mostani városvezetők. S miközben én tudomásul veszem, hogy ennek a kérdésnek a megoldásához nagyon sok pénz kell, de az, hogy a fedélnélküliek, az otthontalanok, hogy ők a maguk „bűnös” múltja miatt kerültek volna ilyen helyzetbe, ezt egyszerűen kikérem magamnak! Minden egyes hajléktalan története más és más. Ez a kollektív bűnösség felemlegetése, amely ideológiába már többször belebuktunk, amely ideológiát már többször nyilvánítottak embertelennek – ez tarthatatlan. Tehát ez nem megoldás. Ez szörnyűség, és ennek véget kell vetni.
– Abban a szerencsében volt részem, hogy hajléktalanként részt vehettem az Európai Unió Hajléktalan konszenzus konferencia előkészítő bizottságában…
– Maga hajléktalan?!?
– Nyolc éve, most mászom ki belőle. – Szóval maga a konferencia decemberben volt, amely megalkotott egy ajánlás-csomagot, amelyet mind a 27 ország megkapott azzal, hogy a más országokban már jól bevált módszerek „honosításával” hozzon létre minden ország legalább egy középtávú stratégiai tervezetet a hajléktalanság, mélyszegénység felszámolására. Namármost, ami itt Magyarországon kidolgozódott, nem határidőre, nem átfogóan, az nem más, mint az imént említett kriminalizálás. Ez ellen harcolunk. Bizonyára már hallott-olvasott a Város Mindenkiéről, a hajléktalanok első érdekvédelmi csoportjáról, én magam is csoport tagja vagyok.
– Igen, legutóbb leültek a VIII. ker. polgármester irodájában is. Azután sokukat „leültették” emiatt.
– A Köztér munkacsoport pont az utcai hajléktalanság problémájával foglalkozik (valamennyien látnak). Az egyik legutóbbi alkalommal az elérhető árú, ill. ingyenes nyilvános WC-k ügyében is kampányoltunk.
– Volt szerencsém Japánban járni. A japán törvények előírják a mellékhelyiségek elegendő számát, és tiltják, hogy pénzt kérjenek a használatukért. Én Japánban sehol, soha egyetlen fillért sem fizettem a mellékhelyiségek használatáért. Igaz, hogy Japán gazdag ország, de az is igaz, hogy most pld. rengeteget veszített, rengeteg bajuk van. De a japánoknál ez maradt a szabályozás és a gyakorlat is. Ja, és mindenütt van nyilvános illemhely. Tehát van példa rá. És ez egy nagyon fontos téma. Mert ha valaki hajléktalan, gondolom, hogy van is valami papírja erről.
– Igen, van egy kis kék igazolványunk.
– Akkor nekik ingyen kellene felajánlani, hogy használhassák. Ennek felmutatásával ingyen használhatnák a közvécéket és ez hatalmasat dobna az életminőségükön. Én ezt pld. teljes erőből támogatnám. A turistáktól, meg a nem-hajléktalan honfitársainktól lehetne pénzt kérni, De az, hogy a hajléktalanok használhassák ingyen, csak elhatározás kérdése.
– Egy üzenetet szeretnék kicsikarni Önből: milyen tanácsa lenne azoknak, akik még hajléktalanságban élnek, akik kilátástalannak látják a jövőjüket, akik el vannak keseredve?
– Én nem akarom a saját helyzetemet összehasonlítani a hajléktalan emberekével, az sokkal súlyosabb, sokkal drámaibb helyzet, állapot. Amit én gondolatként felvetek, az az, hogy miután a hajléktalanok elég sokan vannak, a megoldást csak együtt tudják elérni. Nagyon nehéz ezt mondani, de nekem az a benyomásom, hogy a hajléktalanok mindegyike saját magával van elfoglalva, ami persze nagyon természetes, emberi dolog. De ha valahogy össze tudnának fogni, az érdekeiket együttesen tudnák képviselni, az mindenképpen segítene. Éppen az Ön által is említett érdekvédelmi csoportok jelenthetnek előrelépést. Akiben maradt még igény az aktivitásra, talán közösen, együtt el lehetne érni valamit. Tudom, hogy ez nagyon nehéz, mert mindenki bele van süppedve a saját gondjaiba. Vagy legalábbis a legtöbbje. De a közös fellépés mindenképpen sikerrel kecsegtet.
Én nagyon sokáig voltam kereskedelmi televíziónál. A korban utánam következő kolléga legalább 15-20 évvel volt fiatalabb. Az én esetemben, meg általában a televíziósok esetében ez a kérdés inkább a kor szempontjából merül fel. Nagyon hamar mellőzi az embert a kereskedelmi televízió. 40 évesen már nem kellünk, túl öregek vagyunk. Tehát nálunk is van egy sokakat érintő gond, mégsem tudunk összefogni. Azt hiszem, ez egy általános baj, hogy nem ismerjük föl a saját érdekeinket, nem tudunk egységes álláspontot képviselni. Ennek alapján merem azt gondolni, hogy a hajléktalanok esetében is ez lenne a megoldás.
– Végezetül egy nagyon összetett kérdésem lenne: Hogy van? És hogyan tovább?
– Nézze, én elmúltam 62 éves és nagyon jól érzem magam, elégedett vagyok. És hogyan tovább? Szeretnék NYUGODTAN élni.
– S ebbe nem fér bele semmi olyan tevékenység, amikkel megörvendeztetne minket?
– Majd meglátjuk. Nyugdíjas vagyok – nem mondom, hogy kisnyugdíjas, mondjuk úgy, hogy közepes nyugdíjas. És itt most nagyon szépen visszaköszön az, hogy én mindvégig bejelentett munkaviszonyban voltam, sok nyugdíjjárulékot fizettem, meg mindent, amit kellett, így most van egy elfogadható nyugdíjam. Nyugalomban szeretnék élni, nyugalomban és békében, – s ez utóbbit látom a legveszélyeztetettebbnek. Remélem, hogy otthontalan nem leszek, s ez engem egy kicsit megnyugtat.
– Nagyon szépen köszönöm az interjút, külön köszönöm, hogy otthonában fogadott.
Likes
No Comments