501. szám Széppróza

Élő halottaim

By

Amikor elhal mellőlünk valaki, az olyan, mintha belőlünk halt volna el, énünk egy kis darabkája halt volna el; mintha egy kicsit mi magunk haltunk volna meg. És sajnálkozunk ezen halál fölött. Sajnáljuk önmagunkat, mert belőlünk halt ki valaki, bennünk halt meg valami, kevesebbek lettünk, kisebbek, sajnálatra és szánalomra méltók. Mert az űrt betölteni nem lehet. Fekete lyuk, feneketlen mélység tátong életünkben, tátong a lélekben, igyekszünk egyensúlyozni egy szakadék peremén, amibe bármikor belézuhanhatunk, s belé is zuhanunk mindannyiszor, amikor az emlék előjön.
Én ilyenkor pálinkát iszom, hogy gondolataim tiszták maradjanak, agyam el ne boruljon.

Amikor elhal mellőlünk valaki, árvának érezzük magunkat, elhagyatottnak, elárultnak és megcsalatottnak. A gyermek gyásza ilyen: minden bánatát, mi egy elmúlt s egy továbblépő világból ránehezül, megmaradt szülőjére zúdítja: egy kézzelfogható eleven emberre, aki mindenért okolható, esőért, hóért, lukas cipőért, alkalmatlan szóért és régtől várt hallgatásért; csak legyen valaki, kire elviselhetetlen terhünket rápakolhatjuk úgy, hogy enyhül közben a lélek súlya. Hogy enyhül az emlék súlya. Mert, bár emlékezni jó – de emberfia hogy bírhat el ekkora terhet?!
Én ilyenkor pálinkát iszom, hogy gondolataim tiszták maradjanak, agyam el ne boruljon.

Amikor elhal mellőlünk valaki, egy új társra gondolunk, új barátra, új szerelemre: szerkezetekre, amiket még megalkothatunk, s mely szerkezetek majd ugyanúgy szolgálnak a világban, a világnak, amiképpen az a másik, jókedvvel alkotott szerkezet, kémiai láncreakciók sikerült sorozata, végül csak egy kis magnézium, egy kis mész és por és hamu; mert a világ döccenő fogaskerekeit működtetni kell, zsírozni, olajozni, a hajtómű energiát kíván, a szócső féket kíván, megbékélést a szív, tiszta ruhát a test, sampont a haj, katonát a nemzet.
Én ilyenkor pálinkát iszom; csak gondolataim tiszták maradjanak, agyam el ne boruljon.

Amikor elhal mellőlünk valaki, lecsupaszítva állunk gerincig, velőig; romjaiban heverő fészer tanyáz bennünk, mert egyetlen képbe tolul szeretkezéseink minden tanyája, zaklatott vándorlásunk minden állomása, meghitt fészke egyetlen roma összpontosul; utolsó fordulójára idegördül minden kocsikerék az egyre inkább feledésbe merülő, de az emlékekbe mégis egyre rögösebb útról, a világ összes fejfája itt bokrosodik már egyetlen fakeresztbe; a földből kiáll egy felkiáltójel fa, éppen fejközépig, s ha muzsika szólal, az is csak az őszt idézi, tehát csalhatatlanul megjön az ősz megint. A termés, ím beérett, mostantól minden az elmúlásé, az enyészeté, koponyánk egy kongó tökhöz hasonlatos. Mi végre vagyunk hát, ha így elhagy bennünket a múlt, s jövőnket kereszttel a jelen megmásíthatatlanul megjelöli?
Én ilyenkor sok pálinkát iszom; de gondolataim tiszták maradjanak, csak agyam el ne boruljon!

Amikor elhal mellőlünk valaki, akkor az a valaki újjászületik bennünk, mintha életünk a másik életének egy kis darabkájával egy immár végérvényesen teljes élettel gyarapodna. Mert megadatik számunkra az esély, hogy most már ne csak a mi életünket cipeljük tovább, de tovább vigyünk egy eleven emléket, tovább a mindennapokban egy továbbélő, de most már végérvényes múltat; és múltjától, emlékeitől élő a megmaradt ember.
Időszámításomban megint eltelt egy év, halottak napjára új halottak napja jön. S bizony, sok idő telt el közben, hogy bizonyos pálinkákról leszoktam, miközben, persze, új pálinkákat találtam ki magamnak: tisztábbakat? Mert próbálgatom, hogy gondolataim, emlékeim tiszták maradjanak s agyam el ne boruljon; s gondolataim, emlékeim talán majd eltalálnak ahhoz a tisztasághoz, ahol élő halottaim mindig megtalálnak, mindig rám találnak.
Ne legyen nehéz alattunk ez a föld.

2013 Július, különdíj

You may also like