Szerettem volna szépen, rendben élni.
Hiába volt –
a rend mindegyre elkerül.
A Földön élek, és nézzek bár az égre,
mióta? mért? – de jól eszembe vésve:
ott fent az űr.
Szép és hideg. Lélektelen,
a káosz vesz körül.
Úgy kéne mégis, tisztán, rendben élni.
A földön lépek, cipőmre sár kerül.
Zoknim mosom –
lavórnyi langyos víz, tenyérnyi szappan,
az udvaron szárítni drót feszül.
Későre jár, s egy pillantás az égre,
jó lenne tudni: borul, vagy derül?
Jó lenne tudni – itt lent, magamra hagyva.
A nyári ég
ezer csillaggal ott felül.
Hát ennyi, kész! A zokni tiszta,
felcsíptetem, sorsát az égre bízva.
Sajátomat? – nem kérdezem.
Nem válaszol. Mióta? Mért?
Lélektelen.
Végeztem is. Állok tovább, se kinn, se benn.
Lehet így is, földhöz ragadtan élni.
Későre jár,
az ébrenlét már álommal vegyül.
Hogy is van ez? A zokni tiszta.
Nem hagy békén, a szív nem csendesül:
ha tévedés, ha mégis van, ki lakja?
Nem látom át –
ott fent a rend, a káosz itt, belül.
