542. szám Széppróza

Dicsexem, avagy Sharon Stone és szerénységem

By

Ott kezdem, hogy nem tudom eldönteni, jó-e az nekünk, hajléktalanoknak, hogy külön munkaügyi irodánk van. Többször végiggörgettem már agytekervényeimen a prokat és a kontrákat. Az biztos, hogy egyértelműen pozitív, hogy ha bárki kora reggel arra jár, az láthatja, hogy már nyitás előtt jóval hosszú, tömött sorokban állnak az emberek az ajtó előtt: NEM ingyen zsírosdeszkáért vagy más lejmi kajáért, NEM is segélyért, hanem bizony MUNKÁÉRT. Ha lehet, értékes, értéket termelő munkáért, nem „kamu-foglalkoztatásért”.

Arra nincs rálátásom, hogy egyszerűbb-e az ott dolgozó munkatársak feladata, de ismervén jó néhány, e témában végzett komoly kutatás eredményét – ami a hajléktalanok „összetételét” (…bocs..) illeti, állíthatom, hogy a szakmák diverzifikációját illetően nem nagyon van lényeges különbség egy „normál” munkaügyi központ (MÜK) és a miénk  (a továbbiakban: HMÜK) között. (Mert ugye 7-8 %-unk diplomás, circa 60-65% szakképzett egy adott területen és szíve szerint minden álláskereső – lett légyen az akár fedél nélküli is – olyan munkát szeretne végezni, amihez ÉRT, amiben SIKERE lehet, és amire a mindennapjainak, az egzisztenciájának biztonságát, sőt – horribile dictu – apró örömeit is építhetné.

Két évvel ezelőtt én is „kliensük” voltam, és mesélnék erről pár szót. Megjegyzem, rengeteget dolgoznak a HMÜK munkatársai, és igyekeznek összehozni, összehangolni az igényeket a lehetőségekkel.
Szóval az egyik alkalommal elküldtek egy munkapszichológushoz. A kedves, 30-as szakember különféle teszteket – köztük IQ, EQ-t , logikai, stb. – is csináltatott velem. Izgultam, bár gyakorlott rejtvényfejtő, sőt készítő is vagyok, no meg többször végigcsináltam Szondi-  meg Rohrsaar-tesztet is, csak hát az olyan feladatoknál, hogy pld. „melyik fennmaradó grafikai ábrát tenné a hiányzó helyébe a sorban”, az szörnyen zavart, hogy stopperórával mérte az időt az amúgy szimpi pszichológus.  Általában elég gyors vagyok, de ahol ekkora a tét, ott szeretem jól körbejárni a megoldási variációkat döntés előtt.
Volt egy érdekes feladat. Ennél egy picit átérezhettem, mit érezhet az a kísérleti állatka (mondjuk majomka), akivel eszközhasználati tesztet végeztetnek.

Volt egy üveg akvárium, benne egy fa labirintussal, meg egy fagolyóval a kiindulási helyen. Az akvárium két oldalán 1-1 lyuk, ami kisebb volt a golyónál. Tartozott hozzá kívülről három dákó-szerűség, a végükön félkör alakban kiképezve. Na már most, az egyik dákóval a lyukon keresztül kellett lökdösni a golyót úgy, hogy a labirintus különböző helyein és különböző magasságokban kiképzett „átjárókon” az átjusson, s végül is elérje a célt.
Borzasztóan koncentráltan végigcsináltam az egyik dákóval. Ám közben észrevettem, hogy valószínűleg nem a jó félkör-méretű szerszámot választottam, hanem  tágasabbat, mint a golyó, így az utóbbi több alkalommal nem engedelmeskedett elsőre, avagy éppen hogy túllőtt a célon, vagyis hát nagy volt a „játéka”.
De azért végigmentem, bár borzasztóan elégedetlen voltam magammal (no meg az a morva stopperóra !!)

Miután végeztem, mondta a pszichológusnő, hogy ezt a feladatot kétszer kell megcsinálni.
A majom a farkának nem örül jobban, majdnem felsikoltottam örömömben, mert akkor már a „pásszentos” dákót választottam, és csaknem úgy, mint kés a vajban, ment a dolog.
Kb. 1 órás volt az egész vizsgálat, és úgy gondoltam, hogy majd az eredményt megkapom a munkaügyi központtól, hogy annak alapján milyen munkára tartanak alkalmasnak, noha megkaptam a pszichológus névjegyét is.  De hát nem akartam zaklatni, így egy hét múlva maga a pszichológus hívott fel,  és rendkívül csodálkozott, hogy nem vagyok kíváncsi az eredményre. Mondtam neki, hogy miért nem telefonáltam, de közbevágott, hogy ő olyan büszke rám, mert az eddigi páciensei közül én voltam a legjobb az IQ-n: 154-gyel végeztem.
Távolról sem vagyok zseni vagy csodagyerek, de azt tudom, hogy nem túl rossz teljesítmény, hiszen pont annyi, mint Sharon Stone-é, akit ennek alapján Hollywood női zsenijének tartanak.  Megköszöntem, nagyon jólesett, de közben magamban arra kértem a Jóistent, hogy ha felajánlok ebből egy tízest, akkor nem alakítaná át egy  picit az alakomat is, hogy hasonlítsak testben is  a sztárra (bár a zűrös magánélete nem vonzana.).
Nem állt rá az alkura a Mindenható, sajnos.
A tesztre való tekintettel, meg figyelembe véve az iparjogvédelmi szakvizsgámat is, kaptam egy határozott idejű  (3 hónapos) munkát egy kis családi kft-nél: az ISO-minősítésüket kellett előkészítenem. Minden igyekezetem ellenére nem kapták meg a minősítést olyan indoklással, hogy az – enyhe túlzással – ipari forradalom előtti gépeket dolgozó gyártók, hiába hoznak létre minőségi terméket, nem nyerhetik el ezt a minősítést.  Senki nem hibáztatok, de azért sajnáltam, mert „jó mulatság, női munka volt”.

Azóta a kijárati ajtó belső falára ki van ragasztva egy  „deYoung”- idézet: „A  győztesek olyan vesztesek, akik felálltak, és még egyszer megpróbálták”  Így indulok újabb „bevetésekre”, mert kell a visszaigazolás.

Nem állom meg, hogy ne tegyek egy megjegyzést a „munkaalapú társadalomra”. Pontosabban kettőt: az egyik az, hogy amióta világ a világ, és ember az ember, lett légyen is bármilyen kor és környezet, az örömmel végzett munka hozta meg az emberek igazi és tartós boldogságát.  Lehet, hogy élemedett koromban is megmaradtam egy naiv libának, de azt hiszem, hogy az értéket nem termelő robot, közmunka, nem gyógyítja meg az elveszett önbizalmú emberek lelkét.  Nem hiszem, hogy meg kellene várnunk azt az időszakot, amikor Magyarország határaira ki kellene tenni egy táblát, az „ARBEIT MACHT FREI” felirattal….

2015 március, 2. díj

You may also like