Alföldi Róbert az egyik legbefolyásosabb sztár Magyarországon, milliók imádják, van, aki nem szereti, de senki nem közömbös iránta. Noha alig van hozzá fogható színházi szakember Magyarországon, mára már többet dolgozik – nagyon nagy sikerrel – külföldön, mint itthon.
Olvashattuk már tavaly is, hogy úgy érezte, itthon nem dolgozik eleget. Ez változott a mostani színházi évadban?
Ez nem mennyiség kérdése, meg nem azé, hogy hányféle helyen dolgozom. Úgy alakul itt lassan-lassan a hivatalos kultúrpolitika, hogy azok a típusú színházi alkotó emberek, akik inkább egy kritikusabb hozzáállást képviselnek, úgy tűnik, nehezen jutnak az állami színházak közelébe, persze tisztelet a kivételnek. Mivel megpróbálok problémákról beszélni, próbálok a saját magam eszközeivel azokra a dolgokra rávilágítani, ami engem, mint állampolgárt is érdekel, az elkövetkező években nem nagyon fogok a hivatalos kőszínházak nagy részében dolgozni, sajnos. Ez nagyon pontosan behatárolható, tudható, mert az a fajta művészi, emberi, meg állampolgári attitűd, amit én képviselek, mindenféle címkével van ellátva, és nem ez az elvárás manapság. A helyzet nem javult, sőt roszszabb lett. Visszakerültünk oda, hogy megint megmondják, mi a helyes gondolkodás.
Milyen darabokat rendezett ebben az évadban?
A Víg Színházban kezdtem Julius Caesarral, aztán a Bábszínházban volt egy Kabaré előadás, ami nagyon jó munka volt, bábok és emberek közösen, valakinek van báb megfelelője, valaki megkétszereződik, ami egy elég szabad rendszert hoz létre színházilag.
Miért bábok?
A Bábszínházban volt, elég furcsa lett volna, bábszínházban bábok nélkül! A bábokkal meg lehet kettőzni a dolgokat, nagyon sűrít, mindent meg tud mutatni, több dimenziójúvá tud válni az előadás. A bábműfajban megvan még a varázslat, ami a prózai színházakból lassan-lassan kikopik. Ott van benne a csoda, hogy minden mozdulat jellé tud válni, és nagyon szép.
Óriási siker volt a múlt heti Shakespeare bemutató, az Ön rendezésében, Szombathelyen. Miért annyira aktuális a Makrancos Kata?
A darab hasonló dolgot vizsgál, mint amiről már beszéltünk, hogy hogyan várja el egy társadalom valakitől, hogy megváltoztassa a személyiségét, gondolkodását, és akkor jó állampolgár lehet.
Másképpen nyúlt most a Makrancos Katához, mint 2001-ben?
Biztosan, hát én is más vagyok. Szomorú lenne, ha tizennégy év alatt nem változtam volna. A kérdés, hogy mi az, ami érdekel. A jó darabokban az a jó, hogy minden élethelyzetben lehet találni valamit, ami tényleg csak erre az időszakra vonatkozik.
Miért éppen Szombathely?
A szombathelyi Weöres Sándor Színházba Jordán Tamás igazgató meghívására mentem, akivel együtt játszom a Rózsavölgyi Szalonban, meg rendeztem is a Radnóti Színházban, a Platonovban. Mindig az adott intézmény vezetője dönti el, hogy kit hív, kinek a meghívását vállalja be.
Hogyan alakít csapatot, amikor rendez?
Ha olyan helyre megyek, ahol társulat van, ott azzal dolgozom. Külföldön meg általában szereplőválogatások vannak. A Makrancos Katában játszik olyan színész, akivel már a Nemzetiben is együtt dolgoztam, van olyan, akivel még sose dolgoztam, és olyan is, aki nem tagja a Weöres Sándor Színháznak, Marosvásárhelyről hívtuk Bányai Kelemen Barnát.
Közben rengeteget dolgozik külföldön.
Nem rengeteget, de dolgozom, pont annyit, amennyi kell, mert ennél többet – hiába nagy a szám – már nem is tudnék dolgozni. Az utóbbi időben Ausztriában, Németországban rendeztem. A következő évadban meg szinte nem is leszek itthon.
Épp ma reggel tett egy felajánlást gyermekek javára. Hisz az ilyen civil kezdeményezésekben?
Csak a civil kezdeményezésekben hiszek. Ez egy jótékonysági aukció, egy fotót ajánlok fel. A fotót a Coca-Colától kaptam nagyon szép keretben. Az ember nem rakja ki saját magát otthon a falra. Választhattam, hogy berakom egy szekrénybe, vagy kezdek vele valamit. Nagyon szeretem az Igazgyöngy alapítványt, amely azon dolgozik, hogy hátrányos helyzetű gyerekeket segítsen tehetségükben kiteljesedni. Csodálatos dolgokat csinálnak. A licit ma reggel indult, és délelőtt már negyvenötezer forintnál tartott. Szerintem ilyeneket lehet csinálni! (A jótékonysági aukció a beszélgetés után néhány nappal zárult le, a képet végül 525.000 forintért vitték el. a szerk.)
Tíz éve jelent meg egy hajléktalan művészek munkáit bemutató antológia, amihez Ön írta az előszót. Régóta ismer hajléktalan embereket, akik nehéz helyzetükben is képesek az alkotó, művészi munkára. A társadalom egy részének azonban nagyon rossz véleménye van általában a hajléktalan emberekről. Mit gondol erről, és az egész hajléktalanság-problémáról?
Az a nagyon szomorú, és ezen naponta elgondolkodom, hogy van egy hajléktalan fiatalember a közért mellett, ahol vásárolok. Két-három éve ott él, és eleinte jó állapotban volt, olvasott, és látszott, hogy tartja magát. Mára már egyre szörnyűbb állapotban van, ma reggel is láttam.
Minden hátrányos helyzetű emberrel szemben nagyon rossz véleménnyel vannak Magyarországon. Annyira rossz állapotban vagyunk, hogy muszáj bűnbakot csinálni. Az egész kérdésről azt gondolom, hogy egy kilencmilliós országban Európa közepén, az hogy hajléktalan emberek vannak, és hogy gyerekek éheznek, a világ szégyene, és hogy minden politikai párt húzza le magát a WC-n! Ha végignézzük a magyar történelmet, láthatjuk, hogy a szolidaritás soha nem volt az erősségünk. Egyébként nem tudom, hogy mit lehetne tenni, mert az ember kritizál, kritizál, de nem tudom a megoldást. Abban egészen biztos vagyok, hogy nem az a megoldás, hogy bezsuppoljunk embereket valahová, vagy kitiltsunk kerületekből, vagy bebetonozzunk aluljárókat, hogy ne létezzenek ott hajléktalan emberek és ne lehessen koldulni. Nyugatabbra az a politikus, aki ilyen javaslatokat tenne, nem maradhatna a hivatalában. Tízezrek mennének tiltakozni az utcára, ha valaki kiejtene ilyesmit a száján. Itt pedig semmi nem történik. Ez a gondolat nem verte ki a biztosítékot a magyar értelmiségnél. Igazi megoldást nem keresnek a vezetők, hogy esetleg valamiféle programokkal visszavezessék ezeket az embereket a társadalomba.
Úgy gondolkodnak sokan, hogy minden, ami nem tökéletes, vagy másmilyen, az ne legyen: ne legyenek hajléktalanok, ne legyenek romák, ne legyenek melegek, ne legyenek zsidók, lassan ne legyenek szőkék, vagy ne legyenek ilyenek, vagy olyanok! Nincs szükségünk a világ sokszínűségére. Amikor a miniszterelnök azt nyilatkozza Brüsszelben, hogy ez az ország nem multikulturális, akkor én sírva fakadok, és ez nem politikai beállítottság kérdése.
Gondolja, hogy mint művésznek, feladata van ezzel kapcsolatban?
Azt gondolom, hogy művésznek, értelmiséginek, sőt mindenkinek feladata. Egy olyan helyzet, amikor egy választáson négymillió ember nem megy el választani, mert négymillió ember gondolja azt, hogy a szavazata nem számít, hogy semmilyen módon nem tudja és nem is akarja a saját életét befolyásolni, az nagyon szomorú. Hogy ez megváltozzon, önbecsülésre van szükség, hogy az ember gondoljon magáról valami jót is, hogy érezze, én része vagyok annyira ennek az országnak, hogy tudok valamit tenni ezért az országért. Ez nem függ össze sem azzal, hogy ki, milyen helyzetben van, sem azzal, hogy ki, melyik oldalra szavazna.
Optimista Ön?
Nagyon rosszul lennék attól a gondolattól, hogy nem vagyok optimista, de közben nem tudom, hogy optimista vagyok-e.
Hisz abban, hogy megváltoztathat embereket, ha találkoznak az Ön alkotásaival?
Nem tudom. Abban hiszek, hogy dolgom van. Ez nem függ össze az én foglalkozásommal, ennek ahhoz van köze, hogy hiszem, csak mi tudunk együtt, külön, bármit is tenni azért, hogy itt jobb legyen. Mert én azt akarom, hogy ez egy jó hely legyen. Ez egy nagyon jó ország, és olyan jó lenne, ha tényleg az lenne!
A terveiről szeretném kérdezni, meg az álmairól, vágyairól.
Az álmaimról, meg a vágyaimról nem beszélek, mert az a magánügyem.
A szakmai álmairól.
A szakmai álmaim, azok hál’ istennek – hadd legyek nagyképű – megvalósulnak. Nagyon jókat fogok most dolgozni, és ezek már nagyon konkrét dolgok. Kezdem Szegeden, a Varázsfuvolát rendezem az Armel Operafesztivál programjaként, utána a Radnóti színházban rendezek egy Lear királyt. Majd rendezek Németországban, Dél-Koreában, visszamegyek Ausztriába, azután jön Szlovákia és Franciaország. Visszajövök másfél év múlva, és játszom majd egy nagyon jó szerepet itthon.
Tavaly a Forbes magazin felmérést készített magyar sztárokról, hitelesség, tartalomérték, és pénztermelő képesség szerint. A lap szerint Ön a legértékesebb magyar celeb. Ön mit tart a legnagyobb sikerének?
A legnagyobb sikernek azt érzem, hogy szabad tudtam maradni, és hogy bele tudok nézni a tükörbe.
Hogy pihen?
Alszom. Olyan az életem, hogy nem válik külön a munka és a hobbi.
Nagyon reméltem, hogy találkozhatok Panka kutyával. Mióta van kutyája?
Mindig is volt kutyám. A dadám a kutyám volt, egy tacskó. A kutyások szerint nem lehet kutya nélkül élni, és ez így is van. Panka valóban különleges lény. Egész kiskora óta velem van. Mindenhova, külföldre is eljön, ma nagyon esik az eső, ezért nincs itt. Imádja a színházat, a zenés műfajt jobban szereti, de Csehov alatt is elvan.
