569. szám Széppróza

Dédapa

By

Forrai belenézett a tükörbe, de nem tetszett neki, amit látott. Persze az arcát már volt ideje megszokni 60 év alatt, de most úgy vette szemügyre, mintha először látná. A pónem jutott eszébe.
Forrai a Király (volt Majakovszkij) utcában nőtt fel, zsidók között, így hát, gój létére, csomó ilyen kifejezést ismert.
Emlékezett, hogy apja próbálta neki elmagyarázni, mi a pónem – olyan, mint az arc, ábrázat, pofa, mindez együtt, de több is, kevesebb is, nincs rá magyar szó. A horoszkópot hülyeségnek tartotta, de lám, Vámbérynek, az egyik „horoszpókos” alapmű szerzőjének, abban igaza volt, hogy a kosok csatákban kapott sebhelyeket viselnek arcukon. Forrai is szerzett ilyen sebhelyeket, elsősorban az alkohollal vívott harc során, mikor az ital legyőzte, ő meg pofára esett (vagy pónemre?).
– Egyre kampósabb az orrom – gondolta. Mint minden családban, Forraiéknál is volt egy sötét titok, amit szülei nem kötöttek az orrára, de egymás között, főleg veszekedések idején célozgattak rá, vagy esetleg egymásra is kiabálták a dolgokat, amit Forrai csak később értett meg, amikor apjával egy átivott éjszaka után elbeszélgetett. „Az van – mondta az apja –, hogy az én anyámat nagyapám a vasúti sínről hozta vissza.” „Mikor?” – kérdeztem. „Amikor megszületett. Az történt, hogy a dédapád, még az előző század elején elment Amerikába, úgymond szerencsét próbálni. Hát, szerencse az nem volt… Nem, hogy pénzt nem tudott megtakarítani, de még a barátai adták össze az útiköltségét a visszaútra, mert megbetegedett, és nem tudott dolgozni. Itthon meg a felesége egy gyerekkel a hasában várta. Szolgálni volt – úgy tudjuk, egy Pákai nevű zsidó intézőtől esett meg (micsoda eufémizmus!). Eljött a szülés, és mikor meglett a gyerek, dédanyád kivitte a csecsemőt, rákötözte a sínre, dédapád utánament, hazahozta a nagyanyádat a dédanyáddal együtt és csak annyit mondott: ez is a mi gyerekünk. Ugyanis már volt négy nagyobb.”
– De te nem vagy a dédapád – mondta Forrai a tükörképének. – Legfeljebb annyi a hasonlóság, hogy én sem tudok pénzt keresni. Igaz, éhen nem halok, de ha valaki nem tudná, mit jelent a sóherség, vagy mi a córesz, egész pontosan el tudnám magyarázni, nem csak úgy hozzávetőlegesen.
Forrainak nem volt szerencséje a munkaerőpiacon már jó néhány éve. Az előző rendszerben elboldogult mint tanár, magánnyelvórákat is adott. ’90 után, az eleinte jól prosperáló nyelviskola, az évtized végére befulladt. Mindig meglevő depressziója megizmosodott, és az sem tűnt jó ötletnek, hogy az alkohollal kezelte. Elvált, a háromszobás körúti lakásból a Szigony utcai lakótelepre költözött. Bevételei bizonytalanok voltak (néha nyelvóra, fordítás), a segély ugyan rendszeresen jött, de igen karcsú. Mindenféle, hozzá hasonlóan bizonytalan egzisztenciájú nők laktak nála, néha kettő-három is. Bőven akadt közöttük drogos, prostituált – cserélődtek, jöttek-mentek. Forrai már nem is emlékezett pontosan, Lea mikor és hogyan került ide, de az utóbbi néhány hónapban együtt éltek.
Ráadásul Lea teherbe esett, orvosnál ugyan még nem járt, de különféle jelekből biztos volt benne. Sokszor gumi nélkül is elment férfiakkal, így az apa kilétéről fogalma sem volt. Mindenesetre az óvszerpárti Forrai nem lehetett jelölt. Lea először meg akarta tartani, most inkább az abortusz felé hajlott. A férfit mindkét lehetőség megrémítette. Forrait az apa személyét illető bizonytalanság nem zavarta, inkább kapcsolatuk törékenysége és szűkös anyagi helyzetük miatt félt a gyerek jövetelétől, a terhesség-megszakítást viszont közönséges gyilkosságnak tartotta. Sokat vívódott, végül arra az álláspontra helyezkedett, akárhogy dönt Lea, ő támogatja.
A lány bejött a fürdőszobába, köszönt, majd a mosdó alatti fiókos kis szekrényben kezdett kutakodni.
– Mit keresel?
Lea zörgött még egy darabig, mikor Forrai másodszor is kérdezte, válaszolt:
– Tampont.
– Tampont?
– Igen. Megjött.
– Akkor… akkor nem vagy terhes?
Másnap reggel a Padlizsán nevű zöldséges üzletben Harmadik Péterrel futott össze. Miközben a bolt előtt vodkázgattak, Harmadik megjegyezte:
– Micsoda baromságokat tudsz te beszélni, ha benyomsz. Tegnap egész este azt hajtogattad a kocsmában: „Én nem vagyok a dédapám, én vagyok a dédapám!” és bőgtél. Én sem vagyok a dédapám, de ettől még nem készülök ki. Van nálad annyi, hogy összedobjunk még kettőre?

2016 március, 1. díj

You may also like