377. szám Széppróza

Csak úgy firkálgatok 5. rész – Postamunka

By

Postamunka

Fiatalabb koromban – úgy harminc valahány évesen – számtalan alkalommal dolgoztam alkalmi munkásként a Keleti pályaudvar mellett lévő postahivatal rakodási osztályán. Legtöbbször a csomagosztályozóba osztottak be, ahol legfeljebb műszaki hiba esetén lehetett leállás, megállás. Három csúszda jutott ránk fejenként. Ezeknek végein, lent a mélyben irányítószámmal ellátott táblák voltak jól láthatóan elhelyezve. Előttünk futószalagon érkeztek a csomagok, amelyek közül ki kellett választani azokat, melyek irányítószámai megegyeztek a már említett csúszda végén lévőkkel,  rádobni a lefelé haladó szalagra, azok alján egy konténerbe. Amelyek nem vonatkoztak rám, azok utaztak tovább… Előfordult, hogy valóságos csomagfolyam érkezett. A számok úgy összemosódtak a „sokadalomban”, hogy olyan pakkokat is ledobtam, amelyek nem is oda valók voltak. Hadd teljen a konténer – gondoltam „idegbetegen” ilyenkor. Csakhogy azokat újból szét kellett válogatni címzés szerint… Már nem is tudom mit izzadtam ki, vért, vagy vizet, amikor ilyen beosztásba kerültem.
A sok viszontagság ellenére azért nassoltam is. A csomagok között – csúcsidőben, amikor egymásra halmozódtak – szép számmal akadtak félig, vagy egészen szétesettek is. Év vége felé elsősorban olyanok, amelyek disznótorost tartalmaztak. Ahogy „úsztak” felém úgy kapkodtam ki belőlük a hurkát, kolbászt, amit értem. A kamera szeme láttára. Ma sem tudom, hogy mit, vagy mit nem csináltak a vezérlőteremben, de soha sem láttak semmit.
Mi volt ez ahhoz képest, ami ezután következett a műszaki kényszerszünetben! A sok „késői diákcsíny” között a legdurvább az volt, amikor valamelyikünk kitalálta, hogy írjuk át a csomagokon feltüntetett címet. Egy példán keresztül: A Debrecen feliratot áthúztuk, helyette feltüntettük, hogy Sopron, Gőzkazán u. 13., tartalom, fogkefe. (öt kilós súllyal!) Nem kell hozzá nagy képzelőerő, hogy kitaláljuk milyen hosszú utat tettek meg az így kezelt feladványok.
Az sem volt akármi, amikor felkerestük a címzetteket. Füzi Aranka nevére máig emlékszem. A közelben lakott. Tengődött egy lakásnak semmiképpen sem nevezhető valaha volt üzlethelységben. Mint ilyen nyomortanyákon általában lenni szokott ő is lábát vesztett sámlin fogadott bennünket. Azon tehénkedve legalább száz kilósan, ezer évesnek nézve ki. Mindezeknek tetejében olyan rút volt, hogy egyszerre három seprűt lehetett alá képzelni. Albérlet keresés ürügyén tettük tiszteletünket. Azt a károgást amit bemutatkozásunk hallatán hallatott.
– Nekem sincs helyem nem, hogy még albérlőt tudnék fogadni. Talán velem hálna a szalmazsákon? (Jaj csak azt ne!) Az ég világon semmim sincs! Nézzenek csak a függöny mögé. Vödör a vécém, zsákvászonból varrom a templomba járó ruhám, egy törött szemüveggel. Meg miféle csomagról locsognak itt össze-vissza? Ha csak saját magamnak nem adtam volna fel azt a vödröt ott a sarokban… El sem tudom képzelni, hogy ki volt az az elmeháborodott, aki ide küldte magukat. (Mi)
A jobb napokat látott nagyságos aszszony indián tolldíszre emlékeztető micsodával a homlokán, jöttünkre tüsténkedett. Nem győzött csodálkozni, egyúttal áradozni.
– Tényleg jókora csomaggal fog meglepni a sógor? Istenem, tíz éve szóba sem állunk egymással. (Jó mellé fogtunk) Mi az ördög ütött belé? Fogyaszszák csak ezt a kis pogácsát a jó hír hallatára. Majd kapnak mást is.
Csakugyan. Csakhamar egy kisebb horderejű lucullusi lakoma részesei lehettünk. A fél éléskamra tartalma ott díszelgett szalvétástól a kihúzható asztalon. Mi több. A bőséges lakoma után – ahogy az dukál – még el is szendereghettünk a pamlagon. A végeredmény mégis csak Hapy End lett.
Negyedszerre nem mertünk próbálkozni. A harmadik esetben ugyanis rajtavesztettünk. Az életben nem fognak rájönni kedves olvasóim, hogy ki nyitott ajtót csengetésünkre. Egy postás.
Az, aki fel szokott venni bennünket alkalmi munkára…

You may also like