527. szám Széppróza

Búcsú a Balatontól? Nem!

By

Engedtessék meg, hogy ezúttal balatoni élményünket egy régi, régi, de napjainkban is aktuális operett sláger idézésével kezdjem. Azaz: csak a szépre emlékezem – egy boldog régi nyár (utoljára). Hogy miért? Nem a pesszimizmus kényszeríti ki belőlem ezt a dalt, de nekem ez a közeli ősz összességében sem hozta azt a megszokott, patinás, mondhatnám némi fellengzőséggel, azt  az örök becsű élményt, amit megszokhattunk a Menhely Alapítvány mégoly odaadó szervezőitől.
Még tovább menve elmélkedésemben: SEMMI SEM volt a RÉGI! Illetve de! Balatonalmádi egyik üdülő övezete ahová „letáboroztunk”. A Magyar Tenger volt, maradt az úr, a meghatározó mindenek előtt és fölött! Szinte karnyújtásra tőlünk… Ismét egy ismert sláger szöveget idézve, de inkább átírva: hol voltak ebből (csúnya szóval élve) közegből a régi „játszótársak”? Az oly gyakran egymásra meredő, egymást fürkésző arcok? A vezetőkön, szervezőkön kívül egy-két kivételtől eltekintve szinte sehol.
Űzött, kergetett a vágy, hogy legalább emlékük nyomába eredjem. Úgy hajnal négy óra körül felpattanva fekhelyemről meg is tettem ehhez az első lépéseket. Aztán az irdatlanul sokadikat!
Felkerestem a káptalanfüredi egykori úttörőtábor faházainak egyikét, másikát. Mert két alkalommal is búcsúztattuk a nyarat itt. Feledve, vagy felidézve gyermekkorunk rég tova tűnt „nem is tudom ,miért”! E tájon is a víz volt az igazi! Az ősi, ódivatú, a Köcsi tó! Ahonnan bokáig süppedve az iszapba túlzásba vitt buzogányt arattam. Hogy kerültem mégis vissza? Memóriám darabjaira hullott szilánkjainak kíséretével. Úgy húsz kilométert botladozva, csámpáskodva, mindig csak a nagy víz felületet keresve, fürkészve.
Mire érkeztem? Mi várt rám? Egy újabb Balaton. Persze afféle, alkalmi. Azaz zúdult, rogyott ránk az ég irgalmatlanul. E sorok írójának kár lett volna a nagy strand övezetére kikecmeregnie. Így is úgy fürödtem az ég áldásának köszönhetően, mintha ruhástól hanyatt feküdtem volna a házunk táját elárasztó, estébe hajló égszakadás végeredményében. Septében szedtük is össze, s vittük a társalgóba be a bogrács gondosan előkelően előkészített, szervírozott kellékeit. Hogy aztán a nagy edény tartalmát elfogyasztva legyen fedél azok felett is, akik még képesek voltak az ördög bibliáját is forgatni…
A másnap még lehangolóbb volt. A búcsú hétfő. Lejárt a három napra beiktatott vakáció! A tollas és a sakktáblán kívül egyönk sem pihent úgy Isten igazából. Igen, igen a továbbra sem szűnni akaró eső a kívánt idő előtt menekülésre kényszerített mindnyájunkat. Menekülésre, távozásra innen a Kristóf Moteltől.
Titokban kimondva, kimondatlanul egész évi otthonunkra vágytunk, hogy amelynek falai között – Radnótit sután idézve – térképpé, emlékké szelídüljön a hátunk mögött hagyott, velünk oly mostohán bánt, három napos táj.
A nagy készülődés, miegyéb közepette is maradt még annyi szellemi kapacitásom, hogy szokásomhoz híven eltűnődjem: az „otthon” maradottak, azaz a Kürt utca közelében, kebelében ilyen cudar időben vajon mit csinálnak? Válasz nélkül is nagyon jól tudom, hogy mit. Jó néhányuk megkezdte a műszakot. Tette a dolgát, lapunkat terjesztette. Hódolatom, elismerésem nekik! Mert én még egy fecni, fél Fedél Nélkült sem adtam el soha! Lelkem rajta? Ez az amit ebben az életben nem fogok megtudni SOHA! SEM! Vagy jövőre mégis?
Igen!
Nem fogom eldúdolni Seres Rezső olykor belém nyilalló dalát. Azt, hogy „fizetek főúr, volt egy feketém, s egy életem, melyet elrontottam én…”

You may also like