490. szám Széppróza

Betörő a mesterségem

By

 “Nincsen abban semmi szégyen
 Cuki falalt az én kisbabám
 Most jöttem én Vácról kérem,
 Hét mázsát pihent a vérem…
 …kihalt az utca, kihalt a város,
 Reggelre nem tudni ki lesz a káros.”

Mentem az után, pontosan a hetedik kerület egyik riasztóan lepusztult, elhanyagolt negyedében, mélyen azon tűnődve, töprengve, hogy hol, merre hallottam ezeket az egykor divatos, mára már avitt, csibészes dallam foszlányokat. Abban voltam biztos csupán, hogy eredetileg a dal szöveg nem így, nem ebben a sorrendben szokott elhangozni. Ez valami rögtönzötten kiagyalt, önkényesen áthangolt egyveleg.
Hogyan szólhat úgy, ahogy az ősidőkben megírták?- néztem fel arra az ablakra, ahol az előadó személyét, kilétét sejtettem. Pillanatokkal később láttam is. Egy félig leszakadt függöny nélkülikarnis mögött imbolyogva. Elképedtem. Ember ez egyáltalán? – tettem fel magamnak a kérdést. Szellemnek, látomásnak tűnt inkább. Jelenségnek. Lepedő, vagy mi lehetett a vállán, hátán, fejét hófehér fejfedőre emlékeztető csukja takarta. Újfent felharsanó éneklése, de inkább kornyikálása mintha egyenesen repedt fazékra lett volna hangszerelve. Tényleg, hát ki fia-borja lehet ez? Hogy zajonghat, lármázhat ilyen zavartalanul? A kíváncsiság oly annyira betegesen kezdett elhatalmasodni rajtam, hogy gondoltam, felkiáltok neki.
Elhatározásomat tett követte, körültekintően, megfontoltan, udvariasan, abban a reményben, hogy az Esopusi mese megismétlődik. A dicsérő, szívhez szólószavak olyannyira meg fogják hatni, – ha nem is a fa tetején, – az emeleten lévőt, hogy megilletődöttségében ki fogja ejteni a „csőréből” a sajtot. Azaz különösebb kérlelés nélkül felfedi a titkát.
Tehát:
– Uram!
Tudom, hogy Ön nemzetközileg ismert, rajongott, népszerű operaénekes. Hogy csak a magyar kiválóságokról tegyek említést, túl tesz Székely Mihály, Simándi József produkcióján is. Számtalan elismerés, kitüntetés tulajdonosa. Élvezettel hallgattam, hogy a könnyű műfajban is jeleskedik. Árulja el, hogy honnan ismeri az előbb énekelt dalt?
A válsz maga volt a döbbenet. Sátáni gúnykacaj. Kacagj Bajjazó! Még mindig a háttétből, a házi kulisszák mögül.
Amit hirtelenében előtűnő arca megpillantásakor éreztem, le sem tudom írni. Ha nem lett volna mellettem egy villanyoszlop, hát mit ne mondjak…..Iszonyúan ismerős volt. Valaha a Kádár korszak mélyén együtt loptunk, csaltunk, hazudtunk, valamelyik külvárosi kocsma italmérő pultja mögött.
De halljuk őt magát. Annyira szenilis lett az évek folyamán, hogy mondanivalóját kénytelen vagyok „lefordítani,” „átültetni”az én stílusomnak megfelelően.
– Valaha operaénekesnek készültem. Ám hiába énekeltem, áriáztam éjt, nappallá téve a fürdőszobában, utcasarkon is, kopott kalappal a kezemben, sokadszor is elutasítottak. Erre elmentem kocsmárosnak. Ott figyeltem fel erre a sláger féleségre, vagy mire. A himnuszom lett. Sokáig nem gyönyörködhettem a hangomban itt. Saját hangomban. Egyik ujoncként érkezett kollégám ( EZ ÉN VOLTAM) hát…a tyúk jobban értett az abc-hez mint ahogy ő gyakorolta a szakmát. Miután mindig elmérte magát, pótlásként aagyon hamisított vízzel mindent. A vízben alig volt bor, a pálinka félékben még annyi sem. Mégis engem rúgtak ki. A feleségem ugyancsak. Kapnám a kezem közé, ennyi idő után is azt a nem kívánatos kollégát.(Még jó, hogy nem ismert meg, és nem nyúlt idáig a keze.) –Egyből felelősségre vonnám.
– A baj nem jár egyedül, elvesztettem az okmányaimat is. Semmi nélkül mentem Gyütögetésből. Üveget kukáztam, szemétdombon kotorásztam. Amelyik háznál nem tartottak kutyát, ott nyúl, liba, kacsa is akadt. Ellátogattam olcsó „köpködőkbe” (kocsma). Amelyik trógernek már túlzottan le volt esve az álla, az elől már kaptam is el a félig telt korsót, poharat. Ételmaradékos edény sem maradhatott ki a sorból. Egyszer ráakadtam egy koszlott bőröndre. Abban a minutában beindult az agyam. Eszembe jutott egy híres, hírhedt század eleji bűnügy. Nem Lédererné ügyetlenkedése Kodelka hentes mester feldarabolt holttestével. Hanem….Amint kivágtam az alkalmatosság alját, már rohantam is a legközelebbi pályaudvarra. Nagy körültekintés közepette egyszer csak látom, hogy egy paraszt bácsika bőröndjét gazdátlanul hagyva, néhány lépést tesz az utas tájékoztató tábla felé. Nosza fogtam az én bőröndömet és egy mozdulattal ráemeltem az övére. Cipőm orrával még előre is toltam néhány méterrel. Ha látta volna az atyafi kétségbeesett arcát! Mint a mérgezett egér. Tőlem megkérdezte vagy ötször, hogy nem láttam-e a tettest. Ráztam a fejem, mint ahogy egy eldugult perselyt szokás. Már rohantam is a bolha piacra.
Tudja milyen jól meg lehet élni ebből? Igaz nem sokáig. A feltűnést kerülendő, naponta kellett változtatnom a színhelyeket. Közben le nem vettem a szemem a sajtóról sem. Amikor megakadt a szemem a bőröndös trükk című cikken és, hogy milyen nagy erőkkel nyomoznak az ismeretlen tettes után, egyből elhajítottam a bűnjelet. Egyébként ekkorra már olyan jelentős bevételre tettem szert, hogy kibérelhettem ezt a lakást. Meg ami maradt. Nem tagadom, közel vagyok a hetvenhez, mégsem adom fel. Csak azért is operaénekes leszek. Kész idióták lakják ezt a házat. Végelgyengülésben szenvedők, nagyot hallók, fél bénák, fél nótások. Ilyenek. Azt sem tudják, mi történik tőlük két méterre, nem hogy a fölöttük lévő emeleten. Kedvemre áriázhatok.

Betörő a mesterségem? Lesz. Az emeletes beszámoló olyannyira felcsigázta a fantáziámat, hogy magamra kezdtem érteni, vonatkoztatni a „kocsma sláger” címét. Nem tudom honnan véve elgondolásomhoz a bátorságot, elhatároztam: első adandó alkalommal kalapácsot fogok ragadni. Török, zúzok. Az sem marad sokáig kérdés, hogyan és hol. A logika azt követelte, hogy gyakorlat hiányában iskolás fokon kezdjem. Az alsó tagozattól kezdjem. Az alsó tagozattól kezdve, aztán majd meglátjuk, vagy meg se érjük.
Áldásosnak semmiképp sem nevezhető tevékenységemet tehát az alapoknál, afféle „vénasszonyos” helyeken kezdtem.
Az első színhelyen – egy borostyánba burkolt családi háznál – szinte semmit sem kellett tennem. Csak sétálni, be, a hálószobába. Ami csuklópánttal „rendelkezett”, az mind tárva-nyitva állt. Erősen szürkült már, a felhők is sötétedtek, mégis jól ki lehetett venni a kertben kaparászó vénember „salabakter szerű” alakját. Még inkább akkor, amikor, – hozzá sem kezdve a „kutakodáshoz”- egész közelről szembesültem vele. Sssz! De nem.
– Végre megoszthatom valakivel hosszúra nyúlt magányomat. – nyújtotta felém mintegy megnyugtatásként munkától tisztátalan kezét. Semmit mondás lenne úgy jellemezni lelkiállapotomat, hogy közömbös maradtam. Érzésem szerint mázsás kő gördült ki belőlem. Remegés, rázta, dúlta gyomrom, a pamlagon kezdett megnyugodni, ahová le lettem fektetve, hogy ismét gyermek legyek. Apó alakja egyáltalán nem nyomasztóan magasodott fölém. Kedélyesen mesélt, lepergette előttem egész „elvetélt életét”. Hány százszor már?
A semmihez sem fogható történet után azon sem csodálkoztam, hogy reggel oldal szalonnával, kolbásszal, disznósajttal keltem útra. Mint egy garabonciás diák. Azon tűnődve közben, hogy ki lehetett –esetleg mi – éjszakai szállásadóm. Filantróp (emberbarát) , földön kívüli? Kihunyt elme háborodott? Egykor önmagára erőszakolt, majd megunt remete élet elől menekülő?
Tekintve, hogy választ sehonnan sem kaptam, folytattam tovább az útkeresést, abban a reményben, hogy a következőkben, csupa felkiáltójellel fogok találkozni. Bizonyossággal, határozottsággal. Úgy fog menni a betörés, mint a karika ( kalapács ) csapás.
Mondjam azt, hogy megint nem volt szerencsém? Mondom. Nem tudtam, nem kellett a következő kiszemelt ingatlanban sem. Ahol kiélhettem volna annak rendje-módja szerint új keletű szenvedélyemet.
– Csak nem akar betörni? Ráadásul ilyen korai időben. – vont kérdőre egy nő a kiszemelt ház kapujában állva, le nem véve a tekintetét a görcsösen kezemben szorongatott kalapácsról. Mintha csak megérezte volna ide való készülődésemet, szándékomat.
– De igen, azért vagyok itt. Feleltem tudat alatti őszinteséggel. Ám, hogy oda pillantottam, én is egyből felocsúdtam. Rögvest kivágtam magam.
– Vicceltem csak. – néztem az asszonyra tettetett mosollyal.
-.Itt találtam, valahol a fűben. Rögtön átadom, ha akarja. – tettem még hozzá.
– Nem akartam eldobni, nehogy valaki komolyan bűnbe essen a látványától.
– Na jó! Ne mentegetőzzön. – csilingelt fel a hölgyből felszabadultan a nevetés.
– Én sem komolyan gondoltam. Maga már túl öreg ahhoz, hogy ilyesmire vetemedjen. No Isten áldja.
A kacaj még sokáig elkísért. Kiérdemesült bűnöző lettem. Hát akkor most mihez kezdjek. Akasszam fel magam?
Ha összeadnák a pénzt a kötélhez a kedves olvasók!

You may also like