367. szám Széppróza

Balatoni ámokfutás 12. rész

By

Nehezen bírtam lemosni a szappant a testemről, arról nem is beszélve, hogy
jól esett volna egy forró fürdő az előző éjszakai jeges fürdő után.
– Vége a lubickolásnak, Uraim! – kiáltott be a tizedes a zuhanyzóba.
Magamra kaptam a ruháimat, és máris sorakoztunk a folyóson, hogy visszamenjünk
lakosztályainkba. Fürdés után tíz perccel megérkezett a reggeli. Nem volt ugyan
bőséges, de legalább ehettem valamit, nem úgy, mint az előző két napon. A
reggeli után elővettem a füzeteimet, hogy írással űzzem el a várakozás óráit.
Természetesen zárkatársamnak is el kellett mondanom az utóbbi két nap
eseményeit, és hogy miket irkálok. Balatoni kalandjaimról ugyanazt mondtam neki
is, amit az aleznek Almádiban, hátha besúgóval tettek egy zárkába.
Végre kielégítettem a zárkatársam kíváncsiságát, és nekiláthattam az írásnak. A
priccs volt az asztalom, és elé térdelve írtam. Nem sokáig, mert pontosan tíz
órakor nyílt az ajtó, és mehettünk a kötelező sétára. Átkísértek bennünket egy
nagy helységbe, ahol nem volt semmi bútor, csak magasan pár rácsos ablak. Ott
lehetett körbe-körbe sétálni, és közben dohányozni. Én is kértem egy szál
cigarettát, melyet jószívvel adott egy fogolytársam. Sétálás közben
feltekintettem az egyik ablakra. Éppen egy női lábat pillantottam meg, amint
fürgén elillant az ablak előtt. Pár pillanattal később egy fekete nadrágos férfi
haladt el az ablak mellett és így tovább. Kint az élet folyt tovább, miközben mi
a fogda sétálójában köröztünk. Nem volt jó érzés a szabd emberek lábát figyelni,
ezért minden gondolatomat a cigaretta szívására és a lábaim lépteire
összpontosítottam. A felügyelő hangjára kerültem újra a valóságba.
– Öt perc van még hátra a fél órás sétából, Uraim!
Sietve kértem még egy szál cigarettát, amit gyorsan elpöfékeltem. Aki adta, az
is Csónakosnak nevezett, ebből rájöttem, gyorsan terjednek a hírek a fogdában,
ezért elterveztem, még kevesebbet beszélek magamról a zárkában.
Szerencsére a cigarettát elszívtam, mire a séta felügyelője belefújt a sípjába.
Pillanatokon belül libasorba álltunk. Még egy utolsó pillantást intéztem az
utcai ablak felé, éppen egy női csizma haladt el sietve. Ennyi jutott nekem a
délelőtt folyamán a szabad életből, mert már indultunk is vissza a zárkánkba.
Alig kezdtem neki újra az írásnak megint nyílt az ajtó.
– Csónakos, kihallgatásra kell mennie – szólt be egy új őr – Itt a kísérője.
Az ajtóban egy őrmester állt. Több ajtón keresztül a kapitányság épületébe
jutottunk, ahol már civil emberek is járkáltak szabadon. Az őrmester bevezetett
egy szobába, ahol két fiatal civil ült egy nagy íróasztal mögött. Az őrmester az
íróasztal innenső felén álló támlásszékre mutatott, majd távozott.
– Foglaljon helyet, Uram! – szólt kedvesebb az alacsonyabbik – Mi a XVIII.
Kerületi Rendőrkapitányságról jöttünk – mutatkozott be.
Végre egy ember, aki nem Csónakosnak nevezett. Leültem, és ittam a felkínált
vízből egy jó nagy pohárral, mert az idegességtől kiszáradt a szám és a torkom.
Jobban megnéztem a két fiatal hadnagyot. Szimpatikus volt mindkettő. Nem
látszottak egyáltalán rendőrnek. Az alacsonyabbik ráadásul nagyon ismerősnek
tűnt, de nem tudtam honnan. Később kiderült, hogy egy lakótelepen laktunk, és az
egyik osztálytársam barátja volt gyerekkorunkban. Ezáltal rögtön felszabadultabb
lettem. Ők is órákig kérdezgettek, de nekik már csak azt füllentettem, hogy a
csónakház üvegfala már be volt törve, mikor én az evezőkért odaérkeztem. Ezt már
nem mertem magamra vállalni. Ez a kihallgatás sokkal jobban tetszett, hiszen
akkor gyújthattam rá egy cigarettára, amikor csak akartam, habár egyik rendőr
sem dohányzott. Még az ebédemet is a kihallgató szobában fogyaszthattam el
asztalnál, nem pedig a priccsen ülve. Persze az ötödik óra után már egy kicsit
fárasztó volt a kihallgatás. A végén még átvittek egy másik szobába, ahol minden
oldalról lefényképeztek.
– Még levesszük az ujjlenyomatát, aztán mehet pihenni a zárkájába – szólt az
alacsonyabb hadnagy, majd elővett egy bilincset és egy bőrszíjat.
Nagyon megijedtem, és ezt ő is észrevette.
– Sajnos ezt kötelező feltennem, mert kimegyünk az épületből – próbált
nyugtatgatni.
Életemben először került rám bilincs, de igazából nem is ez volt annyira zavaró,
hanem az, amikor a hadnagy a bőrszíjjal a kezében vonszolva engem elindult. Úgy
éreztem magam, míg elmentünk az épületben az emberek mellett, mint egy marha
melyet vonszol, maga után a gazdája a vágóhídra, vagy mint egy rabszolga.
Rettentően megalázva éreztem magamat. Egész úton csak a bőrszíjamat és a földet
bámultam bambán. Végre megérkeztünk az udvar túlsó végén álló épülethez. Egy
közrendőr bebocsátott bennünket. Az épületben a hadnagy rögvest levette a
bilincset. Két perc alatt levette az ujjlenyomatomat, majd pórázon
visszavezetett a főépületbe. Ez volt addig életem legszégyenteljesebb
negyedórája. A kihallgató szobába visszaérve aláírtam az addig elkészített
vallomásomat és egy listát azokról a tárgyakról, melyekről kiderült a nyomozók
számára is, hogy az én tulajdonomat képezték. Az ismerős hadnagy búcsúzóul
megígérte, hogy másnap már szabadon engednek, mert a szülői lakásban végzett
házkutatás igazolta, hogy nem én vagyok a Kelet-Balatoni villák rablója, de az
ámokfutásomnak még lesznek következményei, mivel az egyik csónak tulajdonosa
feljelentést tett ellenem. Távozásom előtt még nekem ajándékozta a maradék fél
doboz cigarettát, majd azzal búcsúzott el végleg, hogy legközelebb inkább a
lakótelepünkön találkozzunk egy focipályán, és ne az ő szolgálati idejében.
Egy rendőr visszakísért a zárkába, nagy örömömre egyedül maradtam. Fáradt
voltam, elsősorban idegileg, legszívesebben aludtam volna, de villanyoltásig –
este 10 óra – nem lehetett, csak ülni a priccsen. Folytattam az írást egészen
vacsoráig, de nem igazán tudtam rá figyelni, mert a gondolataim még a nap előző
időszakain kóboroltak. Az egész napos üléstől elgémberedtek a tagjaim, ezért a
vacsora után fel-alá járkáltam a három méteres zárkában. Kilenc órakor mehettünk
utoljára a mosdóba, ahol gyorsan elszívtam még egy szál cigarettát, mert a
zárkában tilos volt a dohányzás. Még nekiláttam írni, de nem sokára bekiabált a
folyosó ügyeletes, hogy nem sokára bekiabált a folyosó ügyeletes, hogy
villanyoltás. Egy percen belül sötét is lett a zárkában. Ledőltem a kemény
ágyamra, de nehezen találtam meg azt a pózt, ahogy a legkevésbé fájt a
csontozatom. Szellemi fáradtságom végül is legyőzte fájdalmaimat, így mégis
sikerült mély álomba merülnöm.

– folytatjuk –

You may also like