10. rész
Egyedül maradtam a szorongó érzéseimmel. Kintről beszélgetést hallottam. Az
őrmesterem legalább öt percig magyarázott nagy hévvel a rendőröknek, mire újra
kinyitotta a rám zárt ajtót. Két fiatal egyenruhás rendőrrel lépett be.
A rendőrök jól végigmustráltak, majd felszólítottak, hogy menjek utánuk a stég
végére a csónakokhoz. Vártam, hogy megbilincseljenek, de erre nem került sor.
Felálltam, és a két rendőr között elindultam a stég felé. Szó nélkül érkeztünk a
„csónakjaimhoz”. A takaróponyva fel volt hajtva, ahogy az önkéntes rendőr
hagyhatta.
– Ez az Ön holmija? – kérdezte az idősebb rendőr nyugodtan, miközben rámutatott
a hátsó csónakra.
– Iiigen, az enyémek – válaszoltam teljes meggyőződéssel.
– Menjen be a csónakba, és adogassa fel nekünk a csomagjait! Elvisszük magával
együtt a kapitányságra – szólt most a fiatalabb rendőr a hátam mögül.
Leugrottam a csónakba, és elkezdtem feladogatni először a saját holmimat. Mikor
végeztem a saját csomagjaim feladásával egy pillanatig gondolkozóba estem. Most
már, hogy elkaptak nincs szükségem a büféből elhozott tárgyakra.
– Ezek a zacskók nem a magáé? – kérdezte szinte egyszerre a két rendőr.
– De, igen, csak azok már nem olyan értékesek – feleltem meglepetésemben éppen
azt a hazugságot, ami abban a pillanatban eszembe jutott, miközben elkezdtem
feladogatni a zacskókat.
– Jó, ha végzett szálljon ki a csónakból, és hozza a partra a cuccokat –
parancsolta a rangidős, sokkal szimpatikusabb hangon, mint az önkéntes őrmester!
Két fordulóval sikerült a kapuhoz vinnem a csomagokat, miközben a rendőrök
tovább beszélgettek az önkéntessel. Az az érzésem támadt, hogy az egyenruhás
rendőrök egyáltalán nem féltek tőlem, sem attól, hogy megpróbálok megszökni.
Megkérdeztem a közelebb álló rendőrt, hogy megehetem-e a reggelimet, mert már
nagyon éhes vagyok. Ő félvállról adott engedélyt. Gyorsan kivettem a zsebemből a
kifliket és a felvágottat, hogy meg ne gondolják magukat. Lehelyeztem a
reggelinek valót, hogy kicsomagoljam egy közeli betonemelvényre. Ám éppen ekkor
megszólalt a rendőrautóban a szolgálati rádió. Az idősebb rendőr futólépésben
igyekezett az autóhoz, pár mondat után felénk kiáltott.
– Pakoljuk be a kocsiba az őrizetest és a holmiját, mert már türelmetlenül
várnak bennünket a kapitányságon.
– Szedelőzködjön gyorsan! – utasított a fiatalabb rendőr, és már el is indult az
autó felé a büfés zacskóimmal.
Én a hátizsákomat és a sporttáskámat fogtam meg, míg az önkéntes rendőr a
rádiósmagnómat hozta utánunk. Sebesen bepakoltunk mindent a csomagtartóba, majd
a rendőrök engem hátulra ültettek. Elköszöntek az önkéntestől, és máris
indultunk kelet felé. Csak pár kilométer megtétele után jutott eszembe, hogy a
reggelimet az üdülő kertjében hagytam érintetlenül. Első pillanatban nem tudtam
eldönteni, hogy a szívem vagy a gyomrom szorult-e össze a gondolattól. Nem
láttam értelmét annak, hogy a rendőröket visszafordulásra kérjem, bármilyen
rendesen is viselkedtek addig velem szemben.
Fél óra múlva már meg is érkeztünk a Balatonalmádi rendőrkapitányságra. Az
összes holmimmal együtt egy nagyszobába kísértek a rendőrök. Egy nagy asztal elé
ültettek egy kényelmetlen fatámlás székre, míg a csomagjaimat a szoba sarkába
helyezték, majd szó nélkül távoztak. Egyedül maradtam pár percre az éhségemmel,
és a gyötrő gondolataimmal. Már kezdtem idegeskedni, főleg a cigaretta hiánya
miatt. Érdekes, hogy az alkohol egyáltalán nem hiányzott.
Ekkor belépett egy őrmester, és az íróasztal másik oldalára ült egy kényelmes
karosszékbe. Elkérte az igazolványaimat, és felvette az adataimat. Ezután tíz
percig vallatott. Én pedig kreáltam neki egy történetet arról, hogy egy barátom
apjáé a villa, ahol aludtam, mert nem értem időben oda az állásinterjúra. A mese
felénél tarthattam, mikor egy főhadnagy lépett a szobába. Az őrmester felállt és
súgott pár mondatot a felettesének. Ezután köszönés nélkül távozott.
A főhadnagy komótosan leült az asztal túlsó felén elhelyezkedő karosszékbe, és
előhúzott egy doboz cigarettát az egyik fiókból.
– Dohányzik? – kérdezte kellemes hangon, miközben már nyújtotta felém a
kibontott cigarettás dobozt.
– Igen – vágtam rá sebesen, mert már rettentően hiányzott a szervezetemnek a
nikotin. Eközben remegő ujjakkal nyúltam a doboz felé, melyből csak nehezen
bírtam kihalászni egy szál cigarettát. Ezt a főhadnagy is észrevette.
– Ideges valamiért? – kérdezte kissé gúnyosan.
– Nem, csak jelentkezett az alkohol- és nikotinelvonás egyszerre – feleltem
nyugodtan.
– Jó, akkor kezdjük a vallomását. Ezt már magnetofonra is rögzítjük.
Bekapcsolta a magnetofont, és intett, hogy kezdjem el a vallomásomat. Éppen a
büfé ablakán estem be a történetemben, mikor a hátam mögött nyílt az ajtó. Az
őrmester tért vissza egy alezredessel együtt. Meglepetésemre a főhadnagy nem
adta át az ülőhelyét a felettesének. A parancsnok biztatott, hogy folytassam a
vallomásomat, miközben fel-alá sétált mögöttem. Nem hagyott sokáig mesélni.
– Na jó, akkor most kezdje elölről, de ne hazudozzon nekünk! – utasított
erélyesen a parancsnok.
Apámra emlékeztetett az alezredes, akitől egész életemben féltem. Kértem még egy
szál cigarettát a főhadnagytól, és újra kezdtem a hazudozást a barátom apjának
villájáról. Már öt perce lódítottam, mikor hátulról egy tenyér gyenge ütését
éreztem a nyakamon. Az alezredes adott egy apai taslit.
– Még egyszer figyelmeztetem, hogy ne hazudjon össze-vissza! A villa nem annak
az embernek a tulajdona, akit megnevezett. Mondja el az igazságot, az magának is
jobb lesz!
Persze semmit nem vallottam be, ami a legkisebb mértékben is árthatott nekem. Az
alezredes öt perc múlva távozott is. Sajnáltam, hogy elment, mert a gyenge tasli
ellenére igen szimpatikus volt számomra. Nem ütött akkorát, mint az apám, és nem
ordított, hanem nyugodt, de erélyes hangon beszélt hozzám.
Újabb cigarettát kértem a főhadnagytól, de megtagadta a kérésemet. Még egy órát
próbálkozott velem, hogy igaz szóra bírjon, majd otthagyott a szobában órákon
keresztül egyedül. Egy korsó vizet hagytak szomjam oltására, ami gyorsan
fogyott, hiszen az alkohol elvonási tüneteim miatt nagyon szomjas voltam. Enni
viszont nem kaptam még száraz kenyeret sem, mert nem felelt meg a vallomásom.
Már nagyon unatkoztam, de a kényelmetlen székben még szunyókálni sem bírtam,
pedig nagyon álmos és fáradt voltam az előző nap eseményeitől.
Már kezdett sötétedni a szobában, ami alapján arra következtettem, hogy több
mint hat órája tartanak fogva a Balatonalmádi Rendőrkapitányságon. Végre bejött
két rendőr, és elvitték a csomagjaimat. Ebből sejtettem, hogy innen nem engednek
engem haza. Így is történt. A főhadnagy újabb telefonbeszélgetés után kivezetett
a kapitányságról, és beültetett egy rendőrségi személyautóba.
– folytatjuk –