Felvetődik a kérdés, hogy miért váltak annyian földönfutókká az elmúlt immár közel húsz év során?
Az ezt megelőző évtizedekben is nagyon-nagyon sokan éltek mélyszegénységben, az sem kizárt, hogy többen, mint ma. Rosszak, sőt rosszabbak voltak a lakásviszonyok, s a lakáshoz jutás sem a szegények kiváltsága volt. Ellenkezőleg. Munka nélkül is sok százezren éltek, még ha nem is regisztrálták egy részüket sem, támogatást sem kaptak. Ellenkezőleg, egy részüket üldözték, büntették. Családi és egyéni tragédiák is – sajnos – bőven voltak, válások, állami gondozás, nem is beszélve a tömeges alkoholizmusról. És a sort még folytathatnánk. Mégis, azokban az évtizedekben működtek olyan mechanizmusok, melyek meggátolták, hogy emberek tömegesen és tartósan hajléktalanokká legyenek, vagy épp fedél nélkül éljék le életük egy részét.
Nem állítjuk, hogy megtaláltuk volna ezekre a kérdésekre a vitathatatlan feleletet, de megpróbáltunk részlegesen utánajárni, s ehhez most néhány társadalomstatisztikai idősort hívtunk segítségül.
Válások, élettársi kapcsolatok, házasságon kívül született gyerekek
Nagy társadalmi folyamatok és egyéni, családi tragédiák. Egyik a másik lenyomata. Miközben a nagy társadalmi-gazdasági folyamatok is kikerülhetetlenül hatást gyakorolnak a családokra, az egyes emberek élete alakulására, aközben e nagy társadalmi jelenségek is az egyes családok, emberek életéből, élete alakulásából állnak össze egésszé.
Említettük a fedél nélkül élő emberekkel készült beszélgetések kapcsán, hogy mennyien vannak közöttük, akik elvált szülők gyermekei, vagy maguk is elváltak. Említettük azt is, hogy milyen feltűnően gyakran találkoztunk köztük olyan férfiakkal, akiket státuszvesztésük folyamatában párjuk megcsalt, s „elfutottak a világba”, vagy kitették őket. Korábban is gyakran találkoztunk elváltakkal, családi konfliktusokkal. De mintha erről most természetesebben beszélnének, nyitottabb szavakat használva…
Valami mintha megváltozott volna ezen a területen is. Kiváncsiak voltunk, hogy mit mutatnak a társadalom-statisztikai adatok az ilyen családi események alakulásáról.
Az elmúlt 20 év alatt a kétszeresére nőtt az elvált férfiak és nők száma. Jelenleg nem kevesebb, mint 750 ezer elvált ember él hazánkban. Összehasonlításként: 1960-ban számuk nem érte el a 150 ezret. Robbanásszerű folyamat tanúi vagyunk (a szónak hétköznapi értelmében is: a házasságok egyre-másra felrobbannak). Ez egyszerre jelenti azt, hogy az egyáltalán létrejött házasságok, párkapcsolatok felbomlanak, s azt is, hogy egyre több gyerek nő föl elvált szülők gyerekeként. Nyilvánvaló, hogy ezzel jelentősen megnőtt egy igen komoly kockázati tényező súlya, mellyel gyakran találkozunk a hajlékukat elvesztett emberek körében.
Ennél azonban többszörösen árnyaltabb a kép, melynek egyik fontos eleme az élettársi kapcsolatok elterjedése. Jelenleg 600 ezer ember él élettársi kapcsolatban, tíz évvel ezelőtt még ennek kevesebb, mint fele, 250 ezer ember. A 600 ezer élettársi kapcsolatban élő közül 321 ezer ember nőtlen/hajadon, 258 ezer ember elvált, vagy özvegy, 21 ezer ember házas, de nem él együtt házastársával. Vagyis minden három elvált ember közül egy élettársi kapcsolatot létesít, kettő egyedül él. Ez újabb, bonyolult családi „konstellációkat” jelent az érintett gyerekek számára.
„A népesedési viszonyok jellemzője a házasodási kedv lanyhulása, amely nagyobbrészt az 1980-as évek kezdete óta tapasztalható. Két évtizeddel korábban csaknem kétszer olyan gyakori volt a házasságkötések gyakorisága, mint napjainkban; 2004-ben 1000 lakosra mindössze 4,3 házasságkötés jutott. … Jellemző, hogy a házasságkötéseket későbbre halasztják: tizenéves korban már alig kötnek házasságot, és 2004-ben a férfiak házasságkötési gyakorisága a 30-34 éves korban, a nőké a 25-29 éves korban volt a legmagasabb. Az utóbbi évtizedben évente átlagosan 24 ezer házasságot bontottak fel, az 1000 lakosra jutó válások száma 2,2 és 2,5 között ingadozott. … Az egyre ritkábbá váló házasságkötések és gyakori válások kedvezőtlenül befolyásolják a házasságok mérlegét. Jóval több házasság szűnik meg özvegyülés és válás következtében, mint amennyi új létrejön házasságkötéssel. 2004-ben közel 77 ezer házasság szűnt meg és alig 44 ezret kötöttek. A házas népesség részaránya az 50 százalékot sem éri el.”
Forrás: A 21. század első éveinek népesedési viszonyai Magyarországon (KSH)
Azonban azt is láthatjuk, hogy 1990-ben a hivatalosan házas családi állapotú emberek közül 400 ezer ember ténylegesen nem élt együtt házastársával (ez nem egyszerűen fizikai együtt nem élést jelent), s az ugyanilyen helyzetben lévők száma 2001-re jelentősen lecsökkent, mintegy 128 ezer emberre. Márpedig a házas, de házastársával ténylegesen együtt nem élő állapot legalább olyan kockázati tényező, mint a legalizált elvált helyzet (ha éppen nem nagyobb). Mindenesetre azt láthatjuk, hogy röpke tíz év alatt a házastársukkal együttélők száma 300 ezerrel csökkent, miközben az élettársi kapcsolatban élők száma 350 ezerrel növekedett.
Mindez azt is jelenti, hogy az elmúlt tíz év során 100 ezerrel megnőtt azoknak a „gyerekeknek” (életkoruktól függetlenül) a száma, akiknek az édesanyja hajadon (szingli, vagy élettársi kapcsolatban él), és 180 ezerrel megnőtt azoknak a „gyerekeknek” a száma, akiknek az édesanyja jelenleg már elvált. Jelenleg összesen 767 ezer olyan ember él hazánkban, akinek édesanyja él, korábban házas volt, de elvált.
Ismételjük, ez azt jelenti, hogy széles, tömeges társadalmi jelenséggé vált egy olyan helyzet, a családi konfliktusok egy olyan megoldási módja, melynek sokféle kimenetele lehetséges, de tapasztalataink szerint bizonyos kockázatot jelent az ilyen helyzetben felnövekedő gyerekek, fiatalok számára…
Nyilván e tömegessé vált folyamat egy szeletével találkozunk kérdezetteink körében…
„A család és a barátok erős támaszt jelentenek. Ahol a családi összetartás erős, a segítség magától jön, akár viszonzatlanul is. Akiknek viszont ez a háttér nem adatik meg, azok rendkívül sérülékennyé válnak – és a hajléktalanok gyakran nélkülözni kénytelenek minden családi támogatást vagy kapcsolatot. Sokszor éppen a család válsága vezet oda, hogy elhagyják az otthonukat, és ezzel a családtagokhoz fűződő kötelékeket is elvágják.
Hajléktalanság és magány: a jó kedély elvesztése című tanulmányában a Crisis brit civil szervezet világos képet fest erről a tényről. Az elmúlt évek során az Egyesült Királyságban végzett kutatás eredményeit áttekintve azt állapították meg, hogy a fiatalok körében a családi viták élen járnak az otthon elhagyásához és a hajléktalansághoz vezető okok között. A Crisis szerint a család az elmúlt évek során egyre törékenyebb struktúrává alakult; figyelembe véve azonban azt a tendenciát, miszerint a család összeomlása növekvő mértékben válik a hajléktalanság kiváltó okává, a Crisis azt javasolja, hogy preventív közvetítői szolgálatok segítségével próbáljuk megelőzni e jelenség továbbterjedését.
A hajléktalanok, akiknek szociális hálói menthetetlenül leépültek, olyan helyzetben találják magukat, amelyben minden – legtöbbünk számára magától értetődő – hivatkozási pontot nélkülözniük kell.”
forrás: Egyedül élni – Beszélgetés Marie-Therese Casmannal, in.: Hálózati Hírek, Az Európai Szegénységellenes Hlózat Hírlevele, 112. szám/2005. május-június. valamint: Crisis 2000: Gerard Lemos: Homelessness and Lonliness: the Want of Conviviality”
VÉGE
