Kölcsön kenyér visszajár. Egy hónappal a Club Rádióban készített beszélgetésünk után most, én kérdezlek benneteket a Fedél Nélkül utcai lap olvasói számára. Hogyan találkoztatok, és hogyan jutott eszetekbe, hogy együtt lépjetek fel?
Mariann: A Ki mit tud? visszatérésekor 1983-ban jazzének kategóriában nyertem meg, és ezt képzeltem, hogy enyém a világ, de senki nem törődött velem, ezért kimentem külföldre a vendéglátásba dolgozni. Ez akkoriban divat volt, hogy szórakozóhelyeken magyar zenészek léptek fel. Én is kimentem egy zenekarral. Egyszer csak értesítettek, hogy a Presser Gábor keresett egy színdarabban való szereplés ügyében. Az olvasópróban találkoztam a másik felemmel, aki hasonlóan nézett ki , mint én csak sokkal vadócabb volt. Györgyit a pécsi színházból hívta a Presser erre a produkcióra. Kovács Nórával hármasban lettünk így a „A rémségek kicsiny boltja” című darabban a görög kórus. Már az elején jól összebarátkoztunk. Ezután a Presser hívott a Révész új lemezéhez bennünket vokálozni. Együtt turnéztuk végig az országot. Élveztük az együtt éneklést, és ekkor jutott Györgyi eszébe, hogy alakítsunk önálló együttest. Persze akkor még nem lehetett mindenkinek CD-t készíteni.
Györgyi: Akkor még nem is volt CD, de Erdős Péter – Neoton-manager – egy jó Interpop fesztiválos szereplés esetén felajánlotta egy nagylemez elkészítését. Bejutottunk a döntőbe – Jimmy lett az első, így elkészíthettük az első nagylemezünket, melyet azóta huszonhárom követett. Huszonhét éve ismerjük egymást, és ebből huszonnégy éve dolgozunk együtt.
Gondolom, nemcsak a színpadon vagytok jó barátok?
Gy: Mi egymást segítjük az életben.
M: Nemrég beszélgettem egy zenész ismerősünkkel, aki az együttesük másik tagjáról semmit nem tudott a szétválás után hat évvel. Ez nálunk elképzelhetetlen lenne, de én még a régi pasijaimról is tudom, hogy mit tesznek. Mi napi kapcsolatban vagyunk. Mi a természetünknél fogva sem leszünk magányosak. A tánckarral és a zenekarral mi egy nagy társaságot alkotunk. Nyaraláskor, ünnepeken harmincan-negyvenen össze szoktunk jönni.
Gy: A mi baráti körünk majdnem állandó.
M: Az elmagányosodás oka szerintem a bezárkózás. Amíg nyitottak vagyunk, lesznek barátaink. Aki nem érzi magát biztonságban az befordul magába és elmagányosodik.
Gy: Jól kell éreznünk magunkat és akkor minden jön magától, akár még egy új lemez is.
M: A napi örömet nemcsak az evés-ivásban – habár sokaknak azt is nehéz megszerezni – lehet megtalálni, hanem egy jó beszélgetésben, a napsütésben. A mai nap egyik fényes pontja volt, mikor az autómmal megálltam egy napsütéses helyen húsz percre és feltöltődtem. Mindenben meg lehet találni az apró örömöket. Hazánkban attól vesztik el az emberek az eszüket, hogy mindig többet akarnak. Nem azt akarja, amit ő elért, hanem azt, amit a másik, vagy még annál is többet. Nem a saját sikerének örül, hanem a másokét irigyli.
Azért ti különböztök egy kicsit egymástól?
Gy: Azért, mert két ember különböző jellemű, még jól megférhet a színpadon és a magánéletben egyaránt. Borzasztó lenne, ha mindenki egyforma lenne a világban.
M: Az alapértékeink nagyon hasonlóak. Egyformán gondolkozunk a munkáról és az élet más területéről egyaránt. Emellett a Györgyinek van egy különleges humora, sokkal pozitívabb az életfelfogása, mint nekem. Én néha elkeseredem, de ha találkozom a Györgyivel, akkor két perc alatt rendbe hoz.
Ezt a derűt éreztem a Club Rádióban, mikor adtam nektek az interjút. Miképpen jutottatok ehhez a heti két órás műsoridőhöz?
M: Nagy szerencsénk volt, hogy amikor valaki lemondta ezt az időpontot, akkor bennünket kértek fel a pótlásra.
Gy: Teljesen szabad kezet kaptunk, mert nem úgy gondolkoztak, hogy ez a két kövér … úgyis csak idétlenkedik. A Club Rádióban fel sem merült, hogy minket csak a mákostészta érdekel.
M: Sok színészt hívtunk már meg eddig is, akik másképp beszélnek velünk, hiszen bennünk a partnert látják és nem az újságírót. Úgy szokták mondani a műsorunkra, hogy érezni a kávészagot, mintha egy kötetlen beszélgetést hallana a hallgató egy kávézóban.
Az ismerőseimnek nagyon tetszett a műsor. Gondolom, én voltam az első hajléktalan ember a műsorotokban?
M: Igen, de erről a témáról már beszélgettünk Iványi Gáborral és a szociológiai kérdésekkel is foglalkoztunk már bőven.
Gy: Egy újságcikk alapján hívtunk meg téged.
M: Egyébként a legváltozatosabb témákról beszélgetünk a kétszer egy órás műsor alatt. Például egy pilóta, aki rákos beteget vitt el repülni, egy harminc év körüli Mars kutató.
Gy: Egy hegymászó, akinek csak az egyik lába volt ép. Valamint egy csomó színész és színházi háttérember, mint világosító vagy nézőtéri segítő.
Mit tapasztaltatok külföldi turnéitok és itthoni tartózkodásotok során a hajléktalan emberek életéből?
Gy: Nem tapasztaltunk nagy különbséget. Vegyük a legtávolabbi példát: New Yorkot. Ott is sokan élnek az utcán, gyűjtik a szelektív hulladékot. Én jóindulatúnak látom a hajléktalan embereket ott is, és itt is. A rendőrök ugyanúgy nem hagyják békén őket. Magyarországon azonban érzem, hogy hagynak egy kis életteret a hajléktalan embereknek. Persze nem a VIII. kerületre gondolok. A társadalom tagjai megpróbálnak segíteni a rászorultaknak takaróval, élelemmel és ruhával.
M: Persze, nem mindenki. Az Iványi-interjúra visszatérve azt hiszem, hogy aki a perifériára szorult emberekkel foglalkozik, annak eszméletlen erős hite és pozitív gondolkodása lehet. Az alapból elkeseredett emberek, akik nem hisznek a megsegítendő emberekben, akkor az a dolog nem működik jól. A hajléktalanság alapból rettentően kiszolgáltatott helyzet. Ugyanakkor napról-napra mégis át és meg kell élni. A segítség is napról-napra szükséges.
Volt már előttem is személyes kapcsolatotok hajléktalan emberrel?
Skandálva mindketten: Persze.
M: Az Árpád-hídnál van egy srác, akinek folyamatosan szoktam adni pénzt. Nagyon sajnálom, mert az utóbbi időben romlott az állapota. Egy csúnya baleset után újra elkezdett inni, és azóta nem találja önmagát. A múltkor vettem neki egy cipőt. A Marcibányi téri parkolónál egy egész csapat hajléktalan ismerősöm volt. Sajnos egy hölgy meghalt közülük. Úton-útfélen találkozhatunk hajléktalan emberrel. Az ismert személyekre ők mindig ráköszönnek. Velük mindig szoktam dumcsizni, és mindig kérdeznek a Györgyiről is.
Gy: Nekem sok hajléktalan ember segít, ha megkérem őket. Persze a segítségüket meghálálom. Azt gondolom, hogy lehet puszira is támogatni valakit, de mindkettőnknek jobb, ha munka is van mögötte. A maradék ételt és felesleges holmijaimat kiakasztom a kerítésre és az viszi el, akinek szüksége van rá, nem biztos, hogy hajléktalan. Ez így nem kukázás. Az anyám, ha lát valakit kukázni, gyorsan kivisz még valamit az illetőnek. Én a kutyás hajléktalanoknak szoktam adni kutyaeledelt is.
M: Azt gondolom, nagyon sok étel és más hasznos dolog megy veszendőbe a kukákban, amit érdemes lenne csak mellé tenni. Erre figyelhetnének azok, akiknek feleslegük van. Egy jó ismerősöm a szilveszteri buliján megmaradt kaját mind beviszi a Dózsa György úti szállóba. Ez szerintünk segítség. Az egyéneknek kell támogatni a rászorultakat, mert a kormány tehetetlen. A heti, vagy akár havi egyszeri segítségnyújtás, ha sokan végzik, akkor már egy segítséghalom lesz. A hajéktalanok nagy létszámban vesznek részt az ingyenes koncertjeinken. Ők is szeretnek bulizni, szórakozni, és bennünket jól ismernek.
Gy: Engem még hajléktalan ember sosem bántott. A maffiás koldusok viszont már párszor beszóltak nekem.
M: Ma is adtam pénzt egy Fedél Nélkül lapterjesztőnek. Tiszta újságot kínált, szépen benejlonozva. Beszélgettem vele pár percig, mert szerintem sokszor a jó szó is sokat számít.
Gy: Sokan nem a pénzre hajtanak közülük, hanem örül az ételnek, ciginek, rágónak, vagy csak pár kedves szónak. Arról szó sincs, hogy csak a lejmolás megy.
M: Egy áruház parkolójában nem adtam oda olyannak a bevásárlókocsit visszavinni, aki erőszakos volt, de utána egy másiknak igen, aki alázatosabb volt, sőt még egy mandarint is adtam az éppen akkor vásároltból. Fontos, hogy meghallgassuk őket. Már ezzel jót cselekszünk. Bizalommal kell lenni a hajléktalan emberek iránt, és az esetek nagy többségében ezt ők meghálálják.
Említetted, hogy szoktál Fedél Nélkül lapot vásárolni, mi a véleményed az újságról?
M: Igen, de mindig otthagyom, hogy másnak is jusson.
Jobb lenne, ha átvennéd az újságot és elolvasnád, mert ez jó a terjesztőknek is így.
Gy: Persze olvastuk már a lapot. Előtte azt gondoltam, hogy értéktelen, de teljesen jó írások, versek, interjúk vannak benne.
M: Sokkal nívósabb jó néhány újságnál. Meglepően pozitív változáson ment keresztül. Régebben tök egyszerű volt, de mára szép színes lett. Azt nem tudtuk, hogy a terjesztő harminc forintot fizet érte, akit a kitűzőjéről ismerünk fel.