Élt egyszer, valamikor a középkorban, egy dél-spanyolországi kikötővárosban egy félig mór származású kereskedő.
Ez az ember rátermettségének, üzleti érzékének köszönhetően negyven éves korára meggazdagodott, módos családból származó lányt vett feleségül, hatalmas udvarházat építtetett és a tengeri kereskedelmen kívül állattenyésztéssel foglalkozott. Büszke volt ridegmarha gulyájára, salamancai lovaira, de mégis baromfiudvara volt számára a legkedvesebb. Az akkor ismert világ minden tájáról összevásárolt kakasokat, jércéket, tojókat és olyan szaporulatot, hús, tojáshozamot ért el, hogy messzi földről csodájára jártak tenyészetének.
Történt egyszer, hogy ebben a mintagazdaságban – hogy-hogy nem, – egy nyomorék kiskakas született. Csámpás, hibás kis jószág volt, hiányzott fél lába, fél szárnya, ráadásul a jobb szemét zöldhályog borította. Csak csetlett-botlott, esetlenkedett kis társai között, akik nem sokat törődtek vele: a többi kiskakas kigúnyolta, a jércék pedig egyszerűen kinevették. Az apja, akinek nem akadt párja, olyan szép, olyan derék, olyan vitéz állat volt, fejcsóválva, szégyenkezve kerülte legkisebb fiát, de anyja mégis őt szerette legjobban valamennyi gyermeke közül. Történt, hogy egy idő után a testi hibás kiskakas lelkivilága is kezdett eltorzulni.
– Ezek gúnyolnak ki engem?! – gondolta egyre gyakrabban. Ezek, akikből tizenkettő egy tucat, ezek, akik nem tudják elviselni, hogy különbözök tőlük, hogy én más vagyok? Én vagyok a különleges teremtmény, nem ők… ezek csak irigységükben, bosszúságukban nevetnek ki engem! Szóba se állok többé velük!
Így is történt, ügyet sem vetett többé társaira, dühös, felfuvalkodott makacs kis nyomorékká vált. Az igazsághoz tartozik, hogy néhány jószívű, tapasztalt kakas megpróbálta szárnyai alá venni a dühös kiskakast, és némelyik kis társa is próbált szeretettel közeledni hozzá, de minden kísérlet hiábavalónak bizonyult; a hibás jószág dühödten elmart mindenkit maga mellől.
A lelke mélyén mégis bántotta valami, mert egyszer odaállt édesanyja elé:
– Anyámasszony! Én itt hagyom ezt a hitvány baromfiudvart. Itt mindenki tökéletesnek tartja magát, de tudom, hogy csak én vagyok közöttük a tökéletes. Elmegyek… ezekkel a csököttekkel nem tudok, nem akarok együtt élni.
– Jaj, fiacskám! – mondta az anyja rosszalló hangon – hát még sohasem néztél tükörbe? Nem vetted észre, hogy hiányzik a fél lábad, a fél szárnyad, hogy az egyik szemed hibájáról most ne is beszéljünk.
– És még te veted ezt a szememre, anyám?! – fortyant fel a kiskakas, és indulatában taraja céklavörösre színeződött. Éppen te, akinek mindezt köszönhetem? Inkább a föld alá kellene süllyedned szégyenedbe, hogy így hoztál a világra! Hát miféle romlott tojásból keltettél ki engem?!
– Ne beszélj így velem, fiam! Az a tojás, melyből téged kiköltöttelek, az utolsó tojásom volt, és éppen ezért sikerültél ilyen tökéletlenre és gyöngécskére, mert már fáradt voltam és kimerültem a hosszú kotlástól.
Jaj, jöjjön már meg az eszed, hát hová akarsz te innen menni? Hol találsz még egy ilyen udvarházat, mint ez? Hol találsz még egy ilyen hatalmas szemétdombot, ilyen biztonságos baromfiudvart, ilyen jó ellátást, meg egy olyan édesanyát, aki ennyire szeret téged?
– Elég! – szakította félbe a kiskakas. – Kár minden szóért, elmegyek a király várába, ott majd biztosan találok egy kirurgust, egy ügyes sebészt, aki hiányzó tagjaimat pótolni tudja. De ha nem, az sem számít…egy a fontos, hogy innen minél messzebbre kerüljek.
Az anyja elszomorodott, látván, hogy fiát semmilyen módon nem tudja eltántorítani szándékától. Búcsúzóul hát még ennyit mondott neki:
– Ha már nem hallgatsz a jó szóra, édes fiam, legalább fogadd meg szegény anyád tanácsait:
Soha ne menj a király várába; ott nem fogadnak téged, egyetlen orvos sem fog törődni veled. És ha majd onnan kipenderítenek, soha ne próbálj meg kerülő úton visszajutni a várba. Ott a király szakácsai, konyhásai fognak várni, és egy szempillantás alatt elemésztenek. Nem a gyógyításra váró beteg jószágot látják majd benned…ropogós kakassült leszel a király asztalán.
– Legyen ez az én gondom! – hörrent fel a kiskakas, aztán hármat kukorékolt, búcsút intett félszárnyával, és döcögve, csámpázva ugrálva elindult a vár felé vezető hosszú úton. Már két napja vándorolt, mikor is találkozott a Széllel. A Szél a földön feküdt és már alig lélegzett. Éppen csak annyi ereje maradt, hogy megszólítsa a kiskakast:
– Kedves barátom! Mindannyian rá vagyunk utalva egymásra ezen a világon, kérlek, segíts nekem! Pillants rám; nézd meg, hogy elgyöngített ez a nyári hőség… engem, aki mindig oly erős és hatalmas vagyok.
Jól tudod, hogy szilaj rohamaimnak, lökéseimnek senki és semmi nem tud ellenállni; felkorbácsolom a hullámokat, sivataggá változtatom a földeket, mindent és mindenkit elsöprök utamból. Most pedig itt heverek tehetetlenül; addig enyelegtem a virágokkal, míg illatuktól elkábultam és elszenderedtem. S most itt fekszem tikkadtan, ellankadtan. Ha megtennél nekem annyit, és csak annyit, hogy a csőröddel egy picit felemelsz, és egy kis fuvallatot teremtve szárnyaddal meglegyintesz. Ez már elég lenne ahhoz, hogy újra életre keljek. Kérlek, segíts nekem, s egész életedben számíthatsz hálámra, viszontszolgáltatásaimra – könyörgött a szél.
A kiskakas megvonta a vállát:
– Miért segítenék neked? Rajtam ugyan ki segített?! Azt hiszed talán, hogy cselédje leszek mindenféle bágyadt, zavaros kis szelecskének? – azzal hátat fordított a haldoklónak.
– Na, várj csak! – nyögte a Szél – egyszer talán mégis visszanyerem az erőmet, és akkor eszedbe jutok még, ne félj, hamarabb, mint gondolnád!
– Lárifári! – legyintet a kiskakas – még csak az hiányozna, hogy egy magadfajta tehetetlen senki fenyegetni merészeljen engem! – aztán hármat kukorékolt, felfújta magát és ment is tovább.
Addig-addig vándorolt, mígnem egy felégetett mezőhöz nem ért, és ott találkozott a Parázzsal. Az már csak pislogott a tengernyi hamu alatt és már éppen kialvóban volt.
– Kedves barátom! – kiáltott fel a Parázs, amint megpillantotta a kiskakast. Éppen jókor jössz, hogy megmentsd az életemet. Nincs, ami tápláljon, és már-már kihunyófélben vagyok.
Nem tudom, hol járhat a Szél, az én jó komám, aki mindig a segítségemre szokott jönni, ha ilyen bajba kerülök. Ha megtennél nekem annyit, és csak annyit, hogy egy kicsit rám fújsz; az már elég lenne ahhoz, hogy újra feléledjek. Kérlek, segíts nekem, és egész életemben hálás leszek neked!
– Miért segítenék neked? Rajtam ugyan ki segített?! – rikoltotta a gonosz kiskakas, és fél szárnyával egy rakás hamut kotort a Parázsra.
– No, várj csak! – hörögte a Parázs – ezen a földön csak a hegyek nem találkoznak; ha mégegyszer egymásba botlunk, ne félj, másképp beszélgetünk!
– Lárifári! – legyintett a kiskakas – majd éppen egy rakás hamu fenyegetésétől fogok megijedni! – azzal felborzolta a farkát, hármat kukorékolt és ment is tovább. Estére odaért a vár hatalmas vaskapujához, de bizony az alabárdos őrök nem engedték be.
– Tűnj innen, te csúf jószág! – kiáltotta egyikük – nincs neked itt semmi keresnivalód! – azzal lándzsájával nagyot taszított a kiskakason. Nem baj – gondolta az – és addig settenkedett a vár körül, mígnem talált egy rejtett oldalajtót és beosont az erődítménybe. Addig-addig bolyongott a folyosókon, mígnem a király konyhájában kötött ki. Ott aztán nem sokat teketóriáztak vele, az egyik szakács elkapta és rögtön kitekerte a nyakát. Aztán egy dézsa forró vizet hozatott és intett kuktájának, hogy kopassza meg a kiskakast. Miután ez megtörtént, a szakács nyársra tűzte a szerencsétlent, és forgatni kezdte a tűz fölött.
– Jaj, te hatalmas, világító, fényes tűz! – jajgatott a kiskakas – tartsd vissza lángod lobogását, fékezd forróságodat, légy irgalommal hozzám, ne süss meg engem!
– Te, pont te könyörögsz, aki hamut hintett rám és el akart fojtani?! – kiáltotta a Parázs, azzal olyan mérgesen kezdett el lobogni, hogy feketére égette a kiskakast. A szakács látta, hogy a kiskakas szénné égett, megfogta hát a lábánál fogva, és kihajította az ablakon. Még földet sem ért, mikor is megragadta a Szél és vinni kezdte magával.
– Jaj, te dicső, mindenkinél hatalmasabb Szél! Hozzád könyörgök, hozzád, ki a királyoknál hatalmasabb vagy, kinek senki sem parancsolhat! Könyörülj meg rajtam, és tegyél le valamelyik szemétdombon, hadd jussak végre egy kis nyugalomhoz.
– Nyugalomhoz akarsz jutni…? Éppen te?! – süvöltötte a Szél, aztán még jobban felkapta a kiskakast, és vadul pörgette, forgatta, dobálta a levegőben. Hát tudd meg, hogy nem lesz többé soha nyugodalmad! – fütyülte iszonyú haraggal a Szél, aztán addig hurcolta magával foglyát, míg fel nem értek a vár legmagasabb tornyára. Ott aztán fogta a Szél a kiskakast és odaszögezte a torony tetejére. Azóta is ott vár a torony tetején, feketén, kopaszon, soványan, s az eső szakadatlanul veri, a szél szüntelenül forgatja. Azóta is minden vár tornyán, a kiskakas gonoszságára emlékeztetve, ott nyikorog kései utóda: a szélkakas.
2013 január, második díj
