A Menhely Alapítvány 2013-ban ismét megszavazta az Év Önkéntese-díjazottat. Minden egységünkben jelölteket állítottunk, s ezúttal Bozsódi Blanka nyerte el a megtisztelő címet. Az interjú készítése során a jelölés indoklásával csak egyetérteni tudtam: „Barátságos természete, mosolya, folyamatos lelkesedése, kitartása nem csak minket, dolgozókat, hanem ügyfeleinket is határtalan jó érzéssel töltötte el, ahányszor köztünk van. Általa beigazolódott, hogy a halk szó és a figyelem csodákra képes.”
Először is: a fotózásra egy óriásbálnával érkeztél. Éppen bent maradt a zsebedben?
Nem, Péter, a fotós szeretett volna valami személyes képet készíteni rólam, és akkor meséltem neki a bálna mániámról. Még általánosban bálnakutató szerettem volna lenni, mert gyerekkoromban nagyszüleimnél találtam egy kis varrott bálnát, és nagyon sok mindenen mentünk keresztül együtt. A bálnakutatást elvetettem, de a különleges és megmagyarázhatatlan vonzalom irántuk máig megmaradt.
Ugyan nem bálnakutatóként, hanem a hajléktalan emberek segítőjeként, de neked ítélték idén az Év Önkéntese- díjat. Mit szóltál hozzá?
Őszintén szólva szinte lesokkolt, mert egyáltalán nem számítottam erre.
Tudtál erről a címről egyáltalán?
Hallottám már róla, mert a Fedél Nélkült szoktam olvasni, így olvastam már interjút Év Önkéntesével. Teljesen váratlanul ért a díj, sajnos nem is voltam ott a díjátadón. Az interjú után várnak a Práter utcában, hogy átadhassák. [Az Alapítvány egy oklevéllel és könyvutalvánnyal lepte meg Blankát. A fotókat itt közöljük az átadásról.]
Mit jelent számodra a díj, szerinted milyen alapon ítélik oda?
Az a sejtésem, hogy azért kaptam, mert nagyon régóta vagyok itt, lelkesen és megbízhatóan csinálom az önkéntes munkákat. És inkább ennek a hosszú időnek a megköszönése. 2008 óta vagyok a Práter utcai melegedő önkéntese, de éppen most egy másik egységben dolgozom tovább.
Hosszú ideje, de lelkesen és megbízhatóan – gyanítom, ez is közrejátszott. Hogy kezdődött a munka?
Nekem a Práter utcai melegedő az egész önkénteskedés bázisa. A Fedél Nékülben olvastam még az egyetem kezdetekor, hogy önkénteseket várnak, s az ott lévő telefonszámot felhívtam, amit Aknai Zoli igazgató vett fel. Egyből elhívott a Práterbe, évekig nem is láttam más részeit az Alapítványnak. De aztán kitágult számomra az intézmény, és láttam, hogy még nagyon sokféle dolgot lehet itt csinálni.
Mi volt az első feladat? Tudtak-e valóban figyelni rád, hogy a lelkesedés megmaradjon?
Az ételosztásban vettem részt. Szerencsére a melegedőben eléggé pörögnek a dolgok, mindig van mit csinálni. Egyértelműen látszott, hogy ez segítség, egyrészt a szociális munkások válláról leveszünk bizonyos feladatokat, másrészt a betérőknek és nekem is nagyon jó élmény a találkozás. Eleinte, ahogy visszaemlékszem, ezek az egyszerű feladatok is kihívást jelentettek, új volt a hely és az egész szituáció. De érdekelt az itteni munka, és egy idő után nagyon jó volt tapasztalni, hogy mind a kollégák, mind az ügyfelek örülnek nekem, bizalmukba fogadnak. A Práter utcai teamet nagyon megszerettem, befogadtak maguk közé. Az ügyfelekkel és velük is nagyon jó kapcsolatot alakítottam ki, mert bár én olyan vagyok, akinek idő kell, hogy megtalálja a helyét valahol, de én itt jó helyen voltam.
Miért éppen hajléktalan emberek között kerestél önkéntes munkát?
Jelenleg végzős egyetemista vagyok, a szociológia alapszak után szociális munka mesterképzést választottam, a szakdolgozatot is hajléktalan témában írom. Jobban tetszik ez a gyakorlati része a dolognak, én mindenképpen emberekkel szeretnék foglalkozni, és már nagyon beleástam magam ebbe a témába. Még az idősellátás érdekel, meglátjuk. Sok évig nagyon jól elvoltam a kenyérkenéssel, mivel ez sem arról szól igazán, hanem hogy a hajléktalan emberek megtisztelnek bizalmukkal, és elbeszélgethetünk. Most a Práter melegedőjétől ugyan elbúcsúztam, de a Menhely Vajdahunyad utcai egységében, a lábadozó részen vállaltam feladatot. Kerestem valami újat és picit szakmaibb feladatot.
Mit csinálsz a Vajdán jelenleg?
Úgy beszéltük meg, hogy a lábadozón tartózkodók egyéni esetkezelésébe kapcsolódok be. Nem bíznak rám egy külön esetet, de pl. most is onnan jövök, és részt vettem egy első interjú felvételén. Próbálok én is segíteni, hogy ne velem kelljen foglalkozni, hanem én is hozzájáruljak a munkához. Egy hajléktalan átmeneti szállón például a könyvtárat nyitottam ki újra, mert munkaerő híján nem működött már egy ideje.
Hogy képzeljük el a könyvtári munkát a szállón?
Egyetemi feladatként született meg fejemben a projekt. Tudni kell, hogy ez egy szuper jó kis könyvtár, nagyon hangulatos, sugárzott belőle, hogy sok jó dolgot lehetne ott csinálni, de a kollégák idejébe nem fér bele. Én pedig mentem és kinyitottam. Elkezdtünk programokat szervezi oda. Az átmeneti szállón több lakó is ír költeményeket, novellákat, és felolvasóesteket csinálunk a saját vagy a kedvenc íróik munkáiból. De volt társasozós délután, közös könyvrendezés. Ezzel kezdtünk, mert nagyon fontos, hogy az a hely, ami értük van, azt közösen szépítsük. Elég káosz volt, nagy kupacokban álltak a könyvek, elég nagy munka volt, de nekiveselkedtünk
Hogy sikerült a lakókat motiválni, kik a könyvtár közönsége?
Fontos, hogy már ismernek, plakátoztam, és a könyvtár keddi nyitva tartása alatt mindenkinek személyesen is mondtam, hogy nagyon számítok a segítségére. Hangsúlyoztam, hogy nem ez a szakmám, tehát egyenrangú segítségként számítok rájuk. Sokféle ember jön be, van az a réteg, aki világ életében sokat olvasott, és része volt az életének, de van olyan is, aki bejár, és még egyetlen könyvet sem vitt el.
Ez azért beszédes: nem a könyvért megy be, mégis rendszeresen felbukkan nálad. Mit kaphat ott?
Azt gondolom, ez talán egy olyan kis sziget neki a szállón belül, ami nem a hajléktalan létéről szól. Persze előfordul, hogy erről beszélget velem valaki, de alapvetően a könyvtár egy kizökkenés ebből a hajléktalan világból, más önképpel jár. Pár hónapja bevezettük, hogy teával lepjük meg a betérőket, ami nem egy nagy dolog, mégis ha bejön, és még egy teára is invitálom, akkor ott marad, többen leülnek, és egymással is elkezdenek beszélgetni.
Beszélgetés, könyvtárhasználat, felolvasóest. Nem luxus ezzel foglalkozni, ha a fizikai szükségletek is állandó kihívást jelentenek?
Ha emberséggel közelítünk, akkor könnyebbé válik az utóbbi is. Hiszek abban, hogy nem lehet csak annyi a dolgunk, hogy ételt vagy ágyat adunk – ahogy a hajléktalan embereknek sem pusztán ennyi az igényük. Főleg, hogy az átmeneti szálló sem átmeneti, sajnos, hanem az emberek folyton körforgásban vannak az intézmények között, itt élik életüket. Az ellátórendszer szerintem elég embertelenül működik, és ezt sok ügyfél és szakmában dolgozó osztja. Arra gondolok, hogy az intim szféra igényének a legminimálisabb követelményét sem tudja biztosítani. Így biztosan nem jó élni, hogy egy icipici hely sincs, ahol azt mondhatod, hogy na, most itthon vagyok, és kicsit egyedül maradok azzal, akit szeretek. Nem tudja megoldani.
Mennyire ért meg a környezeted, családod, évfolyamtársak, hogy hajléktalan emberekkel akarsz foglalkozni?
Hát, a hajléktalanság nem éppen népszerű terület. Csoporttársaim az egyetemen sokan mondták, hogy lehet ezt bírni. A kilátástalanságra gondolnak, hogy nehéz itt változást elérni. Mert szerintem sem lehet elég, hogy ne legyen rosszabb, de tudom magamról, hogy nem vagyok az a harcos típus. Az AVM-et [A Város Mindenkié hajléktalan érdekvédelmi csoport] nagyon tisztelem, de a mindennapokban nem nekem való. A mindennapi munkában is lehet kicsi változást elérni, akár intézményen belül. Én itt látom a szerepem. És a családom, tehát a közvetlen környezetemben is sikerült formálni a hozzáállásukon. Ha valaki nem találkozik ezzel élőben és gyakran, akkor annyit tud, ami a közbeszédben lejön. A hajléktalan emberek elég negatívan vannak beállítva: miért nem dolgozik, elissza a pénzét, stb. Én pedig felveszem a kesztyűt, és akkor kezdődik egy beszélgetés. A környezetemben tudom árnyalni a képet, és ez nagyon jó érzés. Egészen könnyű lecsúszni, s ha kicsit beleképzeli magát valaki, hogy milyen nehéz visszakapaszkodni, rögtön máshogy áll a dologhoz.
Van-e olyan konkrét emléked, amit szívesen viszel magaddal tovább tőlünk?
Én zárkózottabb típus vagyok, de egyszer rajtakaptam magam, hogy én magam is olyan dolgokat mondtam el egy ügyfélnek beszélgetés során, hogy meglepődtem: miért is mondom ezt most? Mert olyan jól kérdezett, hogy elfelejtettem, hogy hol is vagyok, egyszerűen eltűntek azok az intézményi keretek, amiket magam akartam eltüntetni a hajléktalan emberek fejéből. Ezt annak tudom be, hogy valószínűleg azért lehetett, mert élvezem azt, amit csinálok.
Legyen így továbbra is, köszönöm a beszélgetést!