Voltak pillanatok, amikor nagyon magányosnak érezte magát, pedig nem is volt egyedül. Legalábbis első ránézésre semmiképpen sem volt egyedül, és ennek ellenére…, és ennek ellenére ő mégis magányosnak érezte magát. Belülről teljesen üres volt, fakónak és íz nélkülinek érezte magát. Nem ízetlennek, hanem szó szerint íz nélkülinek. Üresnek, mint egy átlátszó vékony üvegből készült pénzgyűjtő persely, amely szemmel láthatólag üresen árválkodik az ablakpárkányon felejtve. És ugyanilyen fakónak és semmilyenek is. Úgy érezte, lelke íze is hasonló lehet, mint a végignyalt tiszta sima függőleges ablaküveg: semmilyen.
Ilyen gondolatok vánszorogtak az agyában, miközben a folyó partján téblábolt. Pedig megpróbált nem gondolni semmire: sem rosszra, sem jóra, egész egyszerűen csak a sétálásra, a friss levegőre és az enyhén hullámzó vízre szeretett volna összpontosítani, és nem gondolni semmi másra, de az sajnos lehetetlen feladatnak bizonyult.
A folyó partjától éppen most szakadt el egy nagyobbacskának mondható személyszállító hajó: belemart a hullámokba, és a fedélzeten bámészkodó utasokkal megkezdte útját felfelé, Dévényújfalu felé. Szeretett volna egyszer ő is egy ilyen hajóra ülni, a korlátba kapaszkodva nézni, ahogyan rengeteg apró vízcseppekre robbannak a Duna hullámai, miközben a hajó teste beléjük mar. De sajnos, ez számára elérhetetlen álom volt. Ugyanis nem volt pénze még arra sem, hogy rendes ruhát vegyen magának, szó szerint rongyokban járt. Sőt, őszintén szólva, még lakása sem volt, egy éve még egy munkásszállón lakott, de amióta elveszítette a munkáját, azóta egy hajléktalan – szállón szokta magát meghúzni, vagy itt–ott néha valamilyen ismerősénél. Ez utóbbiban azonban sajnos egyre ritkábban volt része, mivel régi ismerősei, volt munkatársai az elmúlt hónapok során egyre jobban kezdték őt kerülni, az új ismerősei pedig hozzá hasonló helyzetben voltak: nem volt sem pénzük, sem munkájuk és nem volt hol álomra hajtani a fejüket.
Pedig néhány évvel ezelőtt még szinte mindene megvolt: új személygépkocsija, új háza, saját cége, de mindez most már a múlté lett. Azokban az időkben el nem tudta volna képzelni, hogy egyszer még eljöhet az az időszak, amikor nem hogy nem lesz saját háza, de még saját ágya sem, ahol nyugodtan kialudhatná magát.
De azután jött a szörnyűség, amikor kitudódott, hogy a felesége megcsalja, majd a válás, a közösnek mondott vagyonuk elosztása (amelyért ő keményen megdolgozott, és amelyet az akkor még felesége előszeretettel költött), és azóta nem talált magára a nagyvilágban. Néhány hónap leforgása alatt elveszítette szó szerint mindenét, és nem maradt semmije – senkije. Néha reggelente, amikor a válás után felkelt üres ágyában, úgy érezte, nincs miért felkelnie, és olybá tűnt neki, mintha a saját életét bámulná egy gyors leforgású filmen kívülállóként. Minden, minden, amit valaha szeretett, sok milliónyi apró darabra hullott szét, mint amikor felmarkol az ember egy maroknyi homokot, de a száraz homokszemeket nem tudja sokáig megtartani a markában, hanem csak tehetetlenül bámulja őket, ahogyan azokat szétfújja a szél a világ minden tájéka felé.
Persze, a válás után kiderült, hogy gyenge a jelleme, mert egyre inkább felgyűlő problémáit azok megoldása helyett inkább csak még jobban tetézte: kábítószer, ital, depresszió. A cége belerokkan a fejetlenségbe, ő maga pedig a semmittevésbe. És bár azelőtt ő maga segített másokon, ahogyan tudott, konkrétan néhány hajléktalanon is, most nem akadt senki sem, aki segítő kezet nyújtott volna neki. De ő ezt nem is bánta: ha elfordultak tőle az emberek, hát ő is hátat fordított az egész világnak.
Tudta, hogy most már úgyis minden mindegy. Teljes apátiába zuhant, es hetek óta csak egy gondolat járt a fejében: hogyan tudna méltóságteljesen eltávozni az élők sorából. Mert méltósága azért még volt, legalább is ő ezt így érzékelte.
Most is ezen járt az esze, miközben a lassan sötétedő utcákon téblábolt a Duna partja felé. Leért a folyó partjára, és sokáig, tényleg nagyon sokáig bámulta a koszos vizet, amint a partot nyaldossa, és a felszíne tele van rengeteg piszkos hordalékkal. A víz eléggé olajosnak tűnt. Leült a partjára, kinyújtotta a lábait, és hanyatt dőlt a földre. Eszébe jutott, amikor egyszer egy szarvashullát látott a vízben forogni: egy cudar örvény makacsul megragadta, és csak forgatta, körbe-körbe. Fentről szépen játszó állatnak is tűnhetett volna, akik nagyon gyorsan úszkál a saját tengelye körül, ha nincs az a természetellenes állapotban kibicsaklott nyak, és persze, ha nincs a feje többnyire a víz alatt. Akkor ez szomorú látványnak tűnt a számára, most azonban inkább nevetségesnek: ezen elgondolkodva most fel is nevetett egy kicsit. Legalábbis ő azt hitte, a valóságban azonban hangosan, röfögve, csúnyán, köpködve – fuldokolva röhögött. Emiatt fel is kellett ülnie, mert fuldokolni kezdett.
Majd gyorsan talpra állt, még mindig a röhögéstől fuldokolva, és belerohant a vízbe. Az nagyon hideg volt, de ő makacsul lépkedett tovább, bár néhány másodperc után vacogni kezdett. Megpróbált beljebb úszni, ami nagy nehézségek árán, de azért sikerült is neki, míg el nem kezdett szép lassan merülni. A ruhája is csupa víz volt, kabátja, nadrágja, cipője ólomsúllyal húzta a mélybe. Ösztönösen kapálózni kezdett, hiába érezte, megérkezett a végállomásra. Már egyre többet volt a víz alatt, szája, orra és a tüdeje is lassan kezdett megtelni a folyó vizével, ami tényleg olajos és mocskos volt – ahogyan azt még a parton ülve gondolta néhány pillanattal azelőtt. Milyen fura, hogy számára nem lesz több pillanat, sem jövő, semmi. Sőt még a semmi sem lesz, mert érezte, lassan elfogy a testéből az éltető oxigén, és ő: megfullad, meghal. Néhány röpke pillanatig kételyek fogták el, de tudta, ezt most már mindegy, még így is nagyon hosszúnak tűnt ez a néhány másodperc, vagy perc, amit fuldokolva a vízben töltött. Rengeteg emlék bukkant fel az agyában, rengeteg olyan emlék, amelyekről már régen meg is feledkezett, és melyek elkeserítették, melyek szinte fájtak. Sajnos ezek a kellemetlen élmények voltak többségben. Persze, volt néhány érdekes, vidám emléke is, de ezek száma a kellemetlenekéhez képest elenyésző volt. Lassan kezdett teljesen elsötétedni előtte a világ: érezte, itt a vég. Végre – úgy gondolta, ez volt az utolsó gondolata…
Ekkor azonban érezte, hogy valaki vagy valami rángatja. Először azt hitte, csak képzelődik, de tényleg rángatták őt. Azután arra eszmélt fel, hogy kikerülve a vízből a parton fekszik, valaki, vagy valakik – talán többen voltak – az oldalára fordították, és ő hányni kezdett. Étel nem igen jött ki a gyomrából, hiszen már legalább két napja nem evett semmit sem, inkább csak az imént lenyelt olajos víz és a saját gyomornedveinek keverékét adta ki magából. Érezte, ahogyan az undorító keverék folyik ki a szájából – orrából. Rettenetesen rosszul érezte magát.
Néhány perc elteltével kicsit magához tért, megpróbált egy kicsit felülni, és körülnézni. Két magas férfit látott maga felett, amint aggódva figyelték őt. Olyan harmincévesek lehettek, és erős, izmos testalkatuk volt. Az arcuk nem volt szimpatikus, még így sem látta őket annak, hogy tudta, ők azok, akik megmentették az életét. Az egyikük megkérdezte, hogy hívjon-e orvost, vagy más segítséget. Ő először nem is értette a kérdését, csak amikor újra elhangzott, akkor reagált rá.
„Köszönöm, nem kell.” – mondta, majd erőlködve hozzátette: „Nagyon köszönöm!”. Hangja nagyon rekedt, és idegen volt, mintha nem is az ő hangja lett volna. De azért még egyszer megköszönte, majd megpróbált talpra állni. Ez azonban lehetetlen feladatnak bizonyult a számára, mert tehetetlenül visszahuppant a földre.
„Hagyja csak, igazán nincs mit.” – mondta az egyik ellenszenves arcú férfi. A magasabbik. Ezt csak most vette észre, hogy az egyikük, amelyik most szólalt meg, magasabb és idősebb is a társánál, és csúnya, rosszul begyógyult sebhelyek nyomai látszanak az arcán, és a homlokán is.
„De igazán, nagyon szeretném ezt önöknek meghálálni.” – préselte ki magából ezt a mondatot.
„Na rendben van, akkor elfogadunk egy kis pénzjutalmat. Tudja, tegnap óta nem ettünk.” – mondta szinte szégyenkezve a magas, sebhelyes arcú férfi.
Erre ő összeroskadva röhögni kezdett. Nem tehetett róla, de olyan nevetségesnek tűnt neki ez az egész helyzet, hogy egész egyszerűen nem tudta megállni röhögés nélkül. A röhögést egyszer – kétszer fuldokló öklendezés váltotta fel, melynek során kiadott magából egy újabb adag keverék olajos vizet, de még ez sem tudta leállítani a röhögő – görcsét. Egyszerre csak arra eszmélt fel, hogy megmentői föléje hajoltak, és felültették őt.
„Hát maga meg mit röhög, mi?” – kérdezték tőle, hiszen megmentettük az életét. Erre ő újabb fuldokló röhögésbe kezdett, ezúttal vinnyogó hangokkal tarkítva.
„Hagyja már abba, igazán nem szép az úrtól. Hogy kinevet.” De őt minden egyes elhangzott mondat csak még inkább nevetésre ösztökélte. Majd kicsit összeszedte magát, és elmagyarázta, hogy neki sincs pénze, sőt, nincs hol laknia sem. Hogy szó szerint nincs szinte semmije és senkije ezen a világon.
„Nem hiszem.” – mondta a magasabb férfi, és intett a társának, hogy lépjen hozzá közelebb. Rávetették magukat ezekkel a szavakkal: „Belőlünk akar gúnyt űzni az úr, amikor megmentettük az életét, maga után ugrottunk abba a mocskos hideg vízbe.” Elkezdték átkutatni a zsebeit, méghozzá eléggé alaposan csinálták. Látszott rajtuk, hogy nem először tesznek ilyet. De persze nem találtak semmit.
„Te rohadt szemét!” – üvöltötte az iménti megmentője, és elkezdte lerángatni róla a ruháit. „Na megállj csak, tudod, hogy kiből űzzél gúnyt!” Lerángatták a kabátját, cipőjét, nadrágját. „Ez legalább megér néhány centet, ha meg tényleg nincs semmid, és tényleg meg akarsz halni, akkor úgy sincs már rá szükséged!”
Ő nem is ellenkezett, egész idő alatt csak fuldokolva fetrengett, nevetett. Hagyta, hogy lerángassák róla a ruhadarabjait, majd elkomolyodva felállt, miután a megmentőiből átvedlett támadói szájából elhangzott ez a mondat. Alsónadrágban és zokniban állva odament a vízhez, megvonta a vállát, majd újra belerohant.
A két döbbent tekintetű férfinak azonban visszaordította a piszkos habokból: „Igazatok van, tényleg nincs szükségem azokra a ruhadarabokra!”
A két férfi tanácstalanul, és kábán bámulta, ahogyan a piszkos víz elnyelte őt.
2014 június
1. díj
