563. szám Interjú

A csókkirály Pohl Tibor gépkocsivezető

By

Néha felettébb meglepő hírt hallhat az ember a rádióban, tévében. Ilyen volt ősszel az, hogy Magyarországon mintegy 6000 kamionsofőrrel kevesebb van, mint kellene, ezért a kormány vállalja ennyi, lehetőleg fiatal munkavállaló képzésének költségét. A Fuvarozók Országos Szövetségének elnöke nyilatkozott, igenis a fejlődés gátja immáron, hogy kevés a hivatásos gépkocsivezető, különösen a nemzetközi fuvarokat bonyolító vállalatok szenvednek munkaerőhiányban, annak ellenére, hogy egy megbízható kamionos akár ötszázezer forintot is kereshet havonta. És a sofőrhiány hazánk versenyképességét veszélyezteti. Sürgősen tenni kell ez ügyben valamit.
   No de álljunk csak meg egy pillanatra! Hogy is van ez kérem? Pár éve még Magyarország legfőbb gondja a magas munkanélküliség volt, most pedig hirtelen a munkaerő hiánya jelent súlyos problémát? Hát ez miként lehetséges! Egyszeriben túl kevés nálunk a mérnök, az informatikus, orvos, ápolónő, magasan képzett szakmunkás, és most kamionosból is szükség lenne további hatezerre. Annak ellenére, hogy aki igazán jó, megbízható, külföldre is szívesen szállít bármit, annyit kereshet, mint egy főorvos vagy egyetemi tanár.
   Valamire való hírlapíró ilyenkor felkapja a fejét, és utána jár a dolognak. Segítségemre volt ebben egyik országos cimborám, aki régóta gépkocsivezetőként keresi kenyerét.

Téged itt a XI. kerületben rengetegen ismernek, mindenki csak Csókkirálynak hív, legtöbben az igazi nevedet nem is tudják.  Hogy ragadt rád ez a név?
Csaknem két évtizeddel ezelőtt egy társasággal buliztunk, majdnem mindenkinek volt valami csúf-, vagy ha úgy jobban tetszik, szokatlan beceneve, és arról beszélgettünk éppen, ki, miképpen szerezte. Kis ideig hallgattam a furcsábbnál furcsább eseteket, aztán felálltam és azt mondtam, nekem még nincs, de „úgy szeretnék, én lenni a csókkirály”. Ez idézet Fenyő Mikiék egyik dalából. Mindenki nevetett. Így lettem Csókkirály.

Mióta dolgozol gépkocsivezetőként?
1989 óta, és büszkén mondhatom, a sok százezer kilométernyi vezetés során soha egyetlen balesetem sem történt.

Olyan sem, amiben más lett volna a hibás?
Olyan sem. Ehhez persze szerencse is kellett, mert hiába vezet valaki kiválóan, hiába nyugodt típus első osztályú reflexekkel és empatikus előrelátással, ha valami idegbajos kezdővel, vagy felelőtlen idiótával hozza össze a rossz sors, megtörténik a baj. Elmesélek néhány esetet, amikor a szerencsén múlt a szerencsétlenség elkerülése. Nagyforgalmú kereszteződésben éppen előttem váltott tilosra a lámpa, és mintha ez jeladás lett volna, megszólalt a céges telefonom, a főnököm hívott. Vezetés közben soha sem veszem fel a telcsit, de akkor már ötödször csörgött, úgy is várnom kellett a szabad jelzésre, hát felvettem. A főnök mondta a magáét, de amint piros-sárgára váltott a lámpa, közbeszóltam, leteszem, még gyorsan elhadart néhány szót, már három-négy másodperce zöld volt, mire indultam, és akkor huss, átrobogott előttem keresztbe egy BMW, sacc-per-kábé úgy százzal. Ha az a néhány másodpercnyi késlekedésem nincs, az a barom felkenődött volna a teherautóm jobb oldalára.
Az egyik napfényes nyári koradélután a külső sávban haladtam, mellettem a belsőben észrevettem egy nyitott fedelű cabriót, hosszú combú miniszoknyás lány vezette, hagytam, hadd kerüljön kicsit előrébb, hogy jól láthassam, így haladtunk kis ideig, aztán lassítani kezdtem, mert közeledtem ahhoz a kereszteződéshez, ahol nekem jobbra kellet kanyarodnom, ekkor a lány hirtelen jobbra bevágott elém, ő is abba az utcába akart befordulni. Mivel figyeltem őt a szemem sarkából, időben tudtam reagálni. A harmadik, amit szeretnék elmesélni, késő este történt. Az út szélén egy embert vettem észre, a lámpaoszlopba kapaszkodott. Na, gondoltam, ez biztosan holtrészeg, még képes az útra esni, jobb, ha átváltok a belső sávra, szerencsére semmi sem jött abban a sávban, gond nélkül húzódhattam át, és bizony jól tettem, mert az ember az úttestre zuhant.

Gondolom, nem csupán a szerencsén múlik minden.
A legfontosabb a szakmai tudás és a nyugalom, az én szlogenem: békesség, emberség, szeretet. Ha valami igazán nagy idiótával akadok össze, csak annyit mondok, kezdek ideges lenni, nem látszik az arcomon? Vannak apró trükkök is a baj megelőzésére, például ködös időben én mindig ráállok valakinek a hátsó lámpáira, valaki mindig akad, aki a nekem megfelelő tempóban halad, és akkor követem. Elég figyelni a féklámpáit megfelelő távolságról, ha ő fékez, én is, ha megáll, én is, az előttem lévő töri az utat a ködben.

A hírekben hallottam nemrég, 6000 kamionosra lenne sürgősen szükség. Tényleg ekkora a fuvarozóknál a munkaerőhiány? És vajon mi lehet az oka?
Nemzetközi fuvarokat bonyolítani rendkívül megerőltető dolog. Vannak haverjaim, akik régóta csinálják. Képzeld magad a helyükbe. Elindulsz a hónap elején Budapestről, Nápolyba viszel valamit, de már indulás előtt tudod, onnan meg Dániába lesz egy fuvarod. Koppenhágában utasítást kapsz, siess a hamburgi kikötőbe, XY hajóról konténerekkel pakolnak meg, vinned kell Svájcba, ott meg már vár a következő szállítandó áru, amit Liszabonba viszel, és így tovább, hetekig járod Európa útjait, a kamion a mindened, munkahelyed, hálószobád, konyhád. Az egyik haverom egyszer hat héten keresztül volt folyton úton, míg végre kapott Budapestre szóló fuvart. Ilyen terhelést kevesen képesek hosszú távon elviselni. Ja, és az sem árt, ha az ember legalább alapfokon beszél angolul és tud néhány száz szót németül, olaszul, oroszul is. Gyorsabban zöldágra vergődhet mindenütt.

Eléggé durván hangzik. És ezen kívül még kicsit veszélyes is ez a szakma a balesetek miatt, bár egy olyan nagy autóban, mint a kamion, gondolom, ritkábban sérül meg az ember.
De azért előfordul. Meg aztán az a sok százezer kilométer, amit vezetnek, mégis csak több bajjal, idegi megterheléssel jár, mint a hétvégi úrvezetőknél az a pár ezer. Ami különösen veszélyes, az a Közel-Kelet, nem mondhatod, kérem, én háborús vidékre nem vagyok hajlandó menni. Hét-nyolc évvel ezelőtt például Irakban egy magyar sofőrt egyszerűen lelőtt egy idegbeteg katona, akit még csak felelősségre sem vontak.

Igen, erre a felháborító esetre én is emlékszem.
És a szerencsétlen agyonlőtt magyar családja nem kapott kártérítést az Egyesült Államoktól.  Hogy értékes rakományt szállító kamiont időnként elrabolnak, és a vezetőjét egyszerűen gúzsbakötve ott hagyják az út szélén, arról a média még csak nem is tudósít, hacsak a szerencsétlen sofőr bele nem hal a rablásba. Hogy is mondják ezt a ti szaknyelveteken? Nincs hírértéke, ugye?

Te is tudod, a nyugati média borzasztóan lelkesedett annak idején az arab tavasznak elkeresztelt hirigelésért. Képtelenek megérteni, az úgy nevezett arab tavasz óriási káoszt eredményezett Tunéziától kezdve egészen az Iráni határig. Inkább semmiről sem tudósítanak onnan. Vagy ha mégis, akkor vérengzésről.
Máshol is elrabolnak időnként értékes szállítmányt.  

Ez igaz sajnos. Tudtommal te is fuvaroztál ezt-azt néhány országba. Merre jártál, mit tapasztaltál?     
Igen, még az előző munkahelyemen dolgoztam akkoriban. Ukrajnába kellett sűrűn mennem, az mindig nagy kalandnak számított, a határon az útlevéllel és a menetlevéllel együtt húsz eurót is át kellett nyújtani, különben napokig is várakoztathattak a vámosok. Ukrajna belsejében pedig a rendőrök vadásztak a külföldiekre. Én mindig vittem magammal néhány rúd szalámit és ugyanannyi üveg fütyülős kisüstit, annak volt a legnagyobb tekintélye.
A pénzt természetesen a cég adta rá. Jöttek a rendőrök, bőszen magyaráztak valamit azon a hülye nyelvükön, vonogattam a vállamat, még mérgesebben hadováltak, akkor én rájuk mosolyogtam és mondtam, hogy druzsba továris, és az egyiknek egy rúd szalámit, a másiknak egy üveg fütyülős pálinkát nyomtam a kezébe. Tisztelegtek és mondták ők is, druzsba továris. Egyszer az a rendőr, akinek a szalámit adtam, átadta a társának, és hogy biztosan megértsem mit akar, mindkét kezét nyújtotta felém, kénytelen voltam duplán tejelni. Ők is mondták hogy druzsba tovaris, de nem tisztelegtek, mert mindkét kezük tele volt.

Jó pár rémtörténetet hallottam Ukrajnáról, még a mostani polgárháborús idők előtt, állítólag egyes erős maffiafőnököknek valóságos magánhadseregük van nehézgéppuskákkal, aknavetőkkel és páncéltörő rakétákkal felfegyverezve. Képzelem milyen állapotok lehetnek náluk most. Ráadásul az a szörnyű nyomor. Sok hajléktalant láttál arra?
Ukrajnában egyáltalán nem láttam csövit. Viszont rengeteg prostituált kínálgatta magát tizenhárom évestől a hatvanasig, és nem csak lányok, de néha fiúk is. Nyugaton sem botlottam hajléktalanba, pedig biztosan akad több-kevesebb minden országban, csak nincsenek olyan sokan és nincsenek annyira szem előtt mint nálunk. Jut eszembe, alkalmam volt beszélgetni egy burgenlandival, ő mesélte, hogy járt Budapesten, a város szerinte gyönyörű, de soha többé nem jön újra, mert irritálja őt, hogy az a sok szerencsétlen nincstelen az utcán, vagy aluljáróban kénytelen lakni. Szó szerint azt mondta „bolond az a maguk kormánya, sok-sok milliárdot költ a turisták csalogatására, de semmit sem tesz a nyomor felszámolásáért”. Szerinte Bécsben is sok szegény ember él, de ott szociális lakásokat építettek nekik, ahol alacsony lakbérért lakhatnak.

Sajnos rettenetesen le vagyunk maradva a sógoroktól. Még egy utolsó kérdést. Szívesen átmennél olyan céghez ahol nemzetközi szállításokat bonyolítanak?
Eszembe sincs elvenni a lehetőséget a fiatalok elől, elvégre nem vagyok én „tejútonálló”! Idén nyáron töltöm be a hatvanadik életévemet, maradok a mostani nyugis helyemen.

Köszönjük az interjút, és balesetmentes közlekedést továbbra is.      

You may also like