Visky András Kossuth-, József Attila- és Margó-díjas erdélyi magyar író, költő, drámaíró, egyetemi tanár, színházi teoretikus, a Kolozsvári Állami Magyar Színház vezető dramaturgja. Marosvásárhelyen született református lelkészcsalád legkisebb gyermekeként. 1958-ban édesapját, Visky Ferenc lelkipásztort a romániai politikai tisztogatások során börtönbüntetésre ítélték, családját pedig a Duna-deltában található, ún. román Gulagba telepítették. Életének ezt a szakaszát a 2022-ben Kitelepítés címen megjelent regényében írta le, amely már kilenc kiadást ért meg.
Egy esztendős volt, amikor édesanyjával, hat testvérével és a családhoz tartozó diakonisszával, Nényuval lágerbe került a Duna-deltánál. Járt azóta egykori fogságuk helyszínén?
Igen, többször is. A legemlékezetesebb látogatásomra 1990-ben került sor Esterházy Péter és az én Péter testvérem társaságában. Esterházy éppen a Hahn-Hahn grófnő pillantása című Duna-regényét írta, és engem, mint a „szegény Duna szakértőjét” hívott magával. Az említett regény utolsó két fejezetében írt utazásunkról. Mindmáig elképesztően nagy ajándéknak tartom ezt a közös kirándulást.
Későbbi ottléteim kapcsán két mozzanatot említenék meg, amelyek különösen megérintettek, és felidézték gyermekkori élményeimet. Az egyik a falak tapintása az elképesztően kicsi kalyibákban; a másik pedig a szentjánoskenyérfa illata.
A Kitelepítésben szereplő gyermek Visky András azzal vigasztalja édesanyját, hogy mindent megjegyez és majd mindent megír, ha eljön az ideje. 2002-ben jelent meg Júlia című drámája, melynek sok részlete később a Kitelepítésben is szerepel. Már a Júlia megírásakor is tudta, hogy a történetét regényformában is meg akarja írni?
Korábban tudtam, jóval korábban. A regény volt számomra a mindenkori feladat, minden más felkészülés volt a regényre. A forma már korábban megszületett, azzal már kísérleteztem, de a mondataim, a mondatritmusok még nem voltak készen. Az a bizonyosságom viszont sosem veszett el, hogy nekem arra szól a megbízatásom ebben a világban, hogy ezt a munkát elvégezzem. Ez igazolja a létezésemet.
Többször elmondta, hogy a regény töredékességének, formájának egyik alapja a Biblia-szerűség elérése. A Szentírás mellett milyen irodalmi alkotások hatottak a művére?
A Szentírás szerepe nagyon fontos; én a legnyitottabb könyvnek tartom, és azt gondolom, hogy mi is részesei lehetünk a Szentírás elbeszélésének. Ezt bizonyítja a Máté evangéliumának legelején található nemzetségtáblázat, ahol Krisztus felmenőinek sorából hiányzik egy név. Ez a mi nevünk.
A Biblia mellett két irodalmi művet mindenképpen kiemelnék, hiszen mindkettőt elrejtettem a regényben, mintegy tiszteletadásként. Az első Esterházy Péter Harmonia Caelestise. A másik pedig Kertész Imre regénye, a Kaddis a meg nem született gyermekért. A Kaddis nélkül az én könyvem nem íródott volna meg. A Kaddis messziről hömpölygő, messzire vivő, a tenger mozdulatlan mozgását idéző mondatai hatottak a Kitelepítés szövegére is. A Kaddis beleírja magát egy létező formába, ez pedig a gyászimának a formája. Ebben a gyászimában nem találjuk meg azt a szót, hogy „halál”; ez egy boldog imádság. Ez szintén megérintett engem, hogy még a legvéresebb történelmi eseményekről is lehet és érdemes boldog regényt írni. Boldog könyvet írni: tulajdonképpen ez a feladatunk.
Ha már az egyik legjelentősebb magyar aparegényt, a Harmonia Caelestist említi, felmerül a kérdés, hogy a Kitelepítést nevezhetjük-e aparegénynek?
A Kitelepítés inkább a hiányzó apa regénye, az apahiánynak a regénye. Az apa nincs jelen, a hiányát az Örökkévaló tölti be, aki úgy van jelen a család életében, mintha apa lenne, sőt néha még ügyetlenkedik is, s ezáltal nagyon közeli szereplővé válik a regényben.
Az apa hiányával viszont egyértelműen előtérbe kerül a nők szerepe. Több drámájában is nők vannak a középpontban. Különösen igaz ez a tavalyi évben a POKET Zsebkönyvek sorozatában megjelent A test történetei című kötetben szereplő drámákra.
Én édesanyámon keresztül viszonyultam a világhoz, és most is megbízhatóbbnak tartom a nők valóságérzékelését, mint a férfiakét. A férfiak valamiféle hősiességre vágynak, a nők pedig mindig a létezésben vannak.
Október 20-án Illegalisták címen jelent meg a Kitelepítés folytatása, 21-én került sor a bemutatására. A második regény szerkezete, írásmódja eltér az elsőtől. Mi a jelentősége a változtatásnak?
Elsősorban az, hogy a Kitelepítés formavilága nagyon unikális és folytathatatlan. Tudtam volna folytatni, de nem lett volna ugyanolyan jó, mert már nagyon benne volt az ujjaimban, s ezáltal a szöveg ellaposodott volna. Rutinból nem szabad megírni egy könyvet, csak a bennünk megszülető mondatokat szabad papírra vetni. Más a regényforma, ez egy más vállalkozás, de én alkatomnál fogva olyan vagyok, hogy kell egy valódi kihívás ahhoz, hogy azt meg tudjam csinálni.
Míg a Kitelepítés a hiányzó apa regénye, addig az Illegalisták a bebörtönzött apák történeteit meséli el. Az Illegalisták a hiányzó feleségek, a hiányzó család, a hiányzó gyermekek regénye.
Több egyértelműen biblikus, bár a laikus fül számára furcsa jelző is megjelenik írásaiban Istennel kapcsolatosan. „Hajléktalanná lettél te is, szegény-szegény Isten” írja a Kitelepítésben. Hogyan lesz Isten hajléktalan?
Isten mindig hajléktalan, amikor az ő gyermekei hajléktalanok. Az isteni attribútumok egyike az ubikvitás, a „mindenhol jelenlét”. Isten a hajléktalanokkal hajléktalanként, a foglyokkal fogolyként van jelen, de nem azért, hogy megőrizze őket hajléktalan vagy fogoly állapotukban, hanem hogy kiszabadítsa, kiemelje őket. A Szentírás is szabadítás-történet, az egyiptomi fogságtól a nagy helyreállításig. Isten egyszerre hajléktalan és egyszerre mindenható, egyszerre kiszolgáltatott és egyszerre örökkévaló, egyszerre tele van sebekkel és egyszerre sebezhetetlen. A Krisztus-esemény pontosan ezt mondja el.
66 éves volt, amikor a legjobbnak ítélt első regényért járó Margó-díjban részesült. Milyen érzés volt gazdag életművel a háta mögött, idősebb korban szembesülni a hirtelen megnövekedett reflektorfénnyel?
Engem nagyon jókor ért ez, mert már nem érdeklődtem a reflektorfény iránt. Megváltoztatta az életemet, sok emberrel találkozom, sok nyilvános eseményen veszek részt, de ettől nem változtam meg. A regény erdélyi fogadtatásával kapcsolatosan azért voltak félelmeim, főleg, ha azokra gondolok, akik személyesen ismerték a szüleimet. Összességében azonban az erdélyi olvasók is nagy szeretettel fogadták a könyvet, nagyon sokan olvasták, és sokszor mondták nekem, hogy „nagyon szépen köszönjük, hogy megírta a történetünket”. Ebben látszik az ereje a regénynek, ami egy nagy téttel bíró elbeszélés, mert az emberek bele tudják helyezni a saját életüket, és úgy érzik, hogy a saját történetük el van mondva. Ez óriási ajándék.
Bár néhány éve avanzsált regényíróvá, drámaíróként jelentős karriert mondhat magáénak, darabjait több ország színpadán játszották és játsszák a mai napig. A lágerben felcseperedve, hogyan került kapcsolatba a színházzal?
Az én első színházi élményem a görögkatolikus istentisztelet volt a maga gazdagságával és bonyolultságával, amivel először éppen a lágerben találkoztam. Volt ott ugyanis egy csodálatos görögkatolikus pap, aki a saját barakkját rendezte be kápolnának. Engem nagyon megérintett, hogy lágeren belül is létezhet a szabadságnak szférája, létezhet egy különleges tér, ahol meg lehet élni a szabadságot, ki lehet lépni az időből, a fogságból egy más dimenzióba.
A drámaírás mellett költőként is jelentős életműve van, emellett fordítóként is bemutatkozott már. Az évek óta Nobel-díj esélyes román író, Mircea Cărtărescu egyik verseskötete tavaly jelent meg az Ön fordításában. Milyen a kapcsolat a román és az erdélyi magyar szerzők között?
Nagyon jó a viszony, oda-vissza vannak fordítások, főleg a fiatalabb írók fordítanak. Cărtărescut nagyon szeretem, jó barátságban vagyunk, talán egy másik verseskötetét is lefordítom a közeljövőben. Sepsiszentgyörgyön, a helyi könyvvásáron volt egy nyilvános beszélgetésem vele. Ő egyáltalán nem tud magyarul, de amikor meg akartam kérni, hogy mondjon egy magyar mondatot, elkezdte énekelni az LGT slágerét: „Mindenki másképp csinálja”. Fantasztikus pillanat volt, mindenki el volt ájulva.
Ez is mutatja, hogy a kultúra miként lehet kapocs olyan népek között is, amelyeket a történelem és a politika sokszor szétválaszt. S bár idén októberben ismét Románia volt a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál a díszvendég országa, még mindig kevéssé ismert számunkra a román irodalom. Mely román írók munkásságának megismerésére hívná fel a magyar olvasók figyelmét?
A teljesség igénye nélkül ajánlanék néhány szerzőt, akiknek magyar nyelven is jelent már meg írása. Ilyen például Ruxandra Cesereanu, aki írt a Kitelepítésben is tárgyalt korszakról, ill. mentalitástörténészként is kiváló. Jelentős szerző Ana Blandiana is, akivel szeptemberben a Helytállni az elnyomásban címet viselő pódiumbeszélgetésen vehettem részt Nagyváradon. Nagyon szeretem Gabriela Adameşteanut, akinek több regénye is megjelent magyarul. Az elveszett délelőtt című könyve már szinte klasszikusnak számít az európai irodalomban. Mindenképpen megemlítenék egy költőt is, Radu Vancut, akinek van egy magyar vonatkozású verseskötete: Kaddis Radnóti Miklósért, amit bemutattak a Könyvfesztiválon is. André Ferenc fordította le, gyönyörűen.
A Kitelepítésben édesapja azt mondja a családdal élő, és meghatározó szerepet játszó Nényunak, hogy válasszon áldást magának. Ő Benjámin áldását választotta. Melyik az Ön áldása?
Én lehet, hogy Józsefét választanám. József a megbocsátás hercege, a megbocsátásnak – a színházi értelemben vett – rendezője. Létrehozta a megbocsátás szituációját, amikor a testvérei, akik korábban meg akarták őt gyilkolni, tudtukon kívül meglátogatják őt Egyiptomban, a fáraó udvarában. Az áldás így hangzik: „Termékeny fa József, termő ág a forrás mellett, ágazata meghaladja a kőfalat” (1Mózes 49,22). Az emberek közé húzott kőfalak meghaladását szép, megrázó feladatomnak tartom. Ezeket a kőfalakat nehéz lerombolni, olykor reménytelen is, de meg lehet haladni.
szöveg: Sebők János
fotó: Csanádi Gábor
