Szép nyár végi nap volt, mikor a lány a tónál sétálgatott. Amikor csak tehette, mindig kijött ide, a vízhez. Szeretett a parton üldögélni, nézni a napsugarak vidám táncát a vízen, hallgatni a békák szerelmi hangversenyét és a madarak trillázó énekét. Néha pedig egyszerűen csak gyönyörködött a természet tobzódó szépségeiben, és hagyta, hogy hosszú gesztenyeszín hajával játsszon a pajkos szellő, arcát pedig szép pirosra színezze az aranyló napsugár.
Mindig nevetett, mikor az öregek arról meséltek, hogy él ebben a tóban egy tavi tündér, aki teljesíti annak a leghőbb vágyát, aki rajtakapja őt, amint a tó tükrén épp varázslatos táncát lejti.
Váltig állították, hogy ez bizony nem mese, így igaz minden szó, mégsem akadt a faluban egyetlen ember sem, aki valóban találkozott volna a tündérrel.
Méghogy egy tündér, aki a tóban lakik! Ilyet csak kisgyerekek hisznek el, ő pedig már nagylány.
Azért nagy titokban néha mégis eljátszott a gondolattal, mit is kérne a tavi tündértől, ha valami csoda folytán tényleg létezne, és ő lenne az a szerencsés, aki megpillanthatná.
Nem vágyott ékszerekre, gazdagságra, vagy szép ruhákra. Egy valami hiányzott csak az életéből: az édesapja. Egészen kicsi gyermek volt még, mikor elhagyta őt és az édesanyját, és szerette volna megismerni azt, akitől származott. Szerette volna megkérdezni tőle, miért hagyta el őt, miért nem kíváncsi a lányára.
Anyját hiába faggatta, sosem mesélt neki az édesapjáról.
Annyira belemerült a gondolataiba, hogy a megdöbbenéstől hirtelen felsikkantott, amikor felnézett. A tó tükrén egy gyönyörűséges jelenség táncolt! Olyan volt, akár egy látomás. Aranyhaja a derekát verdeste, karcsú alakja nádszálként ringott az emberi fül számára hallhatatlan zene ritmusára. Épp mint a mesékben. Még a napsugár fénye is elhalványult a tavi tündér szépséges lénye mellett, aki, amint a csodálkozó hangot meghallotta, rögtön a part felé fordult. Kecsesen odalebegett a víz széléhez, és így szólt az ámuldozó lányhoz:
– Meggondolatlan voltam, nem néztem körül, egyedül vagyok-e. Megláttál, mondd hát, mi a kívánságod, és én teljesítem azt.
Ragyogó mosolyú arca azonban elkomorult, mikor meghallotta, mit szeretne a lány. Szomorúan ingatta a fejét, majd alig hallhatóan megszólalt:
– Sajnos ezt a kívánságodat nem teljesíthetem. A te édesapád pár hete egy másik világba költözött, és nekem nincs akkora hatalmam, hogy őt onnan visszahozzam ide. Egy valamit azonban talán megtehetek érted. Megígérem, hogy ha majd felnősz és gyerekeid születnek, valamelyikben rá fogsz ismerni az édesapád vonásaira!
Azzal perdült egyet, és miközben ruhájának lebbenése könnyű fuvallatot vetett a lányra, hogy az elfelejtse a találkozásukat, a tavi tündér alábukott a tó szelíden fodrozódó kék vizébe. Emberi szem soha többé nem láthatta, hiába akarták kilesni. Így aztán lassacskán még a róla szóló legenda is feledésbe merült.
Az évek teltek-múltak, a lány felnőtt, gyermekei születtek, és ahogy azt a tavi tündér megígérte, egyikükben meglelte csak fényképről ismert édesapja vonásait.
Így volt, mese volt, fele talán igaz volt.
