Halász Judit az ország egyik legnépszerűbb színésze. Rengeteg előadásban és sok-sok filmben, tv-játékban szerepelt. Folyamatosan koncertezik szerte az országban. 60 éve a Vígszínház társulatának tagja. Napi szinten játszik, próbál. A munkában fáradhatatlan, nem is munkának nevezi, hanem örömteli elfoglaltságnak. Csodálatos teljesítményét a szakma számtalan rangos díjjal, a közönsége nagy-nagy szeretettel és megbecsüléssel ismeri el. Halász Judittal beszélgettünk.
60 évvel ezelőtt lett a Vígszínház társulatának tagja. Hogyan kezdődött?
Pont hatvan évvel ezelőtt játszottam egy szerepet itt a Vígszínházban, pécsi színésznőként, mint vendég. A főiskola után a színészeknek kötelező volt két évet vidéken tölteni. Az első pécsi évem alatt oldották ezt fel. Ekkor hívott meg Várkonyi Zoltán egy vendégszerepre, augusztusban pedig leszerződtetett. A legfontosabb az első előadás volt, amiben szerepeltem. Partnereim Darvas Iván és Bárdy György, a rendező Várkonyi Zoltán. Nagy siker volt. Darvas Iván akkor szerződött ide, amikor én. Ez volt az első éve, hogy játszhatott, az ’56-os büntetése után. Megnézett minket fű, fa, virág, jöttek a kollégák különböző színházakból, Latabár Kálmántól Mezei Máriáig. Darvast akarták látni, de velem is megismerkedhettek, szerencsémre, nekem is nagy sikerem volt. Latabár Kálmánt addig én is csak moziban, színpadon láttam, Latyi Matyinak hívtuk, mert rengeteget nevettetett minket. A legnépszerűbb színésze volt az országnak.
Kik segítették, kitől tanult legtöbbet?
Darvas Iván volt az, aki a legtöbbet tudott segíteni. Sosem kötötte az orromra, hogy mit, hogyan kéne csinálnom, de a színpadi viselkedésével arra késztetett, hogy én is úgy viselkedjek, ahogy a szerep megkívánja. Nem mondta, hogy ez most jó vagy rossz, de éreztem, hogy a jelenet jobb lett attól, ha úgy csináltam, hogy igazodott ahhoz, ahogy ő a saját szerepében viselkedett. A nők közül, az anyám korabeli Sulyok Mária, a legnehezebb partner és kolléga volt az, akitől rengeteget tanultam. Sajnos nem tudtam, hogy akkorra már egyedül élt, és nagyon magányos volt. A kapcsolat vele mindig attól függött, hogy éppen milyen hangulatban volt. Amikor először bejöttem és jókedvűen fütyülve mentem át a színpadon, sztentori hangon kiabált velem, hogy ne merjek többé fütyülni, mert elfütyülöm a sikert! Nem ismertem a színházi babonákat. Ennek előzménye is volt. Tanított a főiskolán, de én nem jártam hozzá. A tanítványai nagy szeretettel emlegették, úgy nevezték a háta mögött, a Maca. Azt hittem, így hívják a hétköznapokban. Amikor először bejöttem a zsúfolt társalgóba, nagyon udvarias akartam lenni, mondtam, kezét csókolom Maca néni! Azt hittem, hogy összedől a színház ahogy válaszolt. Megvárta az alkalmas pillanatot, amikor nekem a legkellemetlenebb volt, úgy mondta: Ne hívj engem Macának! Mária vagyok! Így kezdődött, és úgy folytatódott, hogy az anyámat játszotta egy Bernard Shaw darabban – A hős és a csokoládékatonában – a szerepe szerint adnia kellett nekem egy pofont. Bárki adta volna a pofont, nem félek, de a Sulyoktól rettenetesen féltem, és nem hiába. Akkora pofont adott, hogy majd kiesett a fejem a nézőtérre. Nehéz volt vele, de ahogy felépítette a szerepeit, ahogy játszott, az fantasztikusan érdekes volt és megtanulásra méltó. Nagyon sokat játszottam vele. Az egyik leghíresebb szerepe a Macskajáték volt, nagyon elfáradt az első felvonás végére. Már fönn voltam az öltözőben, és hallom, hogy a Sulyok, reszketeg, de jó mély hangon jajgat. Leszaladok, kérdezem, Mária néni, baj van, segítsek? Könnyedén mondja, nem, mér’? Ja, jajgattam? Hát csak azért, mert nagyon elfáradtam, és ha jól kijajgatom magam, elmúlik a fáradtság. Próbáld ki! Kipróbáltam, tényleg igaz. Amikor főszereplő volt egy darabban és a felelősség nyomta a vállát, bárkit, idősebb, híres nagy színészeket is, gorombán letorkolt, de ha jó kedve volt, behívott magához és nagyon jókat beszélgettünk.
Hogy érzi, a fiatalok szeretnének tanulni Öntől? Hogyan változott a színház a sok év alatt?
Azt, hogy tőlem, nem tudom, de tanulni szeretnének. Most a Vígszínházban rengeteg nagyon tehetséges fiatal van. Nagyon szeretem őket és úgy érzem, jó a viszonyunk egymással. Mi sem kértünk konkrét útmutatást, úgy tanultunk, hogy figyeltük a nagy színészeket, hogyan próbálnak, lestük, hogy mit érdemes tanulni tőlük. A főiskolán Pártos Géza osztályfőnökünk nagyon sok lelki dolgot tanított, ami a szerep megformálásánál nagyon fontos. Szerencsénk volt, hogy itt is jó kezekbe kerültünk, Várkonyi nagyszerű tanár volt, a színház gyakorlati oldaláról tanított rengeteget. A színház folyton változik, a gyakorlat mindig más és más. Pártos azt mondta, meg ne tanuljuk a szöveget előre, majd kialakul a próbák során. Nem jó, ha előre elhatározzuk, hogy milyen legyen a szerep, a többi szereplővel és a rendezővel együtt kell megbeszélni, kialakítani. Ma már nem lehet úgy bemenni az első próbára se, hogy nem tudjuk a szöveget. Asztali próbák során tudjuk a rendezővel és a tervezőkkel, ruhatervezővel, díszlettervezővel, fodrásszal megbeszélni, hogy ki milyenre szeretné formálni a szerepet. Együtt kell ugyanazt az utat követnünk, hogy végül olyan legyen az előadás amilyet mindannyian szeretnénk. Ez nem mindig könnyű, de ha jól megértjük egymást, az eredmény nagyszerű lesz.
Ebben az évadban a Büszkeség és balítélet című előadásban Lady Catherine de Bourgh szerepét játssza. Meglepett, mert nem igazán gondolom az Ön karakterének. Hogy érzi magát a szerepben?
Olyan szerep, amilyet még sose játszottam, nem vagyok rosszindulatú, magát mindenek fölé helyező személy, nem nézem le, aki alattam van, sőt, mindenkivel nagyon könnyen összebarátkozom. Meglepő volt számomra, hogy Valló Péter rám osztotta ezt a szerepet, de végül örülök neki, mert a szakmában eltöltött ennyi év után, már mindent el kell tudni játszani. Tudtam, hogy a nézők is meglepődnek, ez nem én vagyok, ez egy szerep, úgy kell megcsinálnom, mintha én lennék.
Az ember, aki elvesztette az időt című darab Idájának higgadtsága számomra biztos pont az előadás kusza forgatagában.
Ez a legnehezebb szerep, amit valaha játszottam. Állandóan bent kellett lennem a színpadon, a jellemem nem volt kidolgozva, számomra is ismeretlen valakit kellett alakítanom. Nagy segítségemre volt Bodó Viktor rendező, egy-két apróságot, egy mondatot kellett csak kitalálni, ami rögtön elindított bennem egy olyan fantáziát, ami viselkedési formát adott. Én ott takarítgatok, mindenfélét csinálok, a nézők azt se tudják, hogy a szereplők nagyanyja, anyja vagyok. Lassan derül ki minden. Bizonyos dolgokba a többi szereplő nem fogadja be, de ez őt nem zavarja, megszokta. A történet a fagyos északon játszódik. Egyszer egy jégtörő hajóval elutaztam a sarkkörön is túlra. Ott az emberek annyira egymásra vannak utalva, hogy nincs közöttük megkülönböztetés, akár szegény valaki, akár gazdag, jó vagy rossz, egyformán segítenek egymásnak, ha baj van. Ott nem szabad születni és meghalni, akárcsak az ókori Délosz szigetén. Találkoztam egy osztrák hölggyel, aki a gyönyörű Klagenfurtból ment oda tanárnőnek. Ott élt és dolgozott 40 évig. Amikor nyugdíjazták, el kellett hagynia azt a világot és az embereket, akiknek az életét teljes mértékben magáénak érezte. Kért még két hetet, hogy ebben a hajóban idegenvezetőként ott maradhasson.
Felmerül, hogy az előadás szereplőinek is el kell hagyniuk a bázist, amit nagyon rosszul fogadnak. Egyedül az Ön karaktere nem rendül meg.
Itt egy csalásról van szó, mert valakik az érintetlen föld természeti kincseit akarják kiaknázni. Idát nem rázza meg a dolog, mert neki különösebben ártani nem tudnak, már mindent végig csinált az életében. A próbák során, ahogy beszélgettünk, körvonalazódott számomra egy folyamat, amit, ha végig csinálok, kialakul egy szerep és a helyére kerül az előadásban. Itt egy család életéről van szó, mindannyian tudják, hogy akik a földet meg akarják kaparintani, azok idegenek. Nem az idegen elvárásoknak kell megfelelniük, hanem össze kell fogniuk egymással.
Újra együtt lépnek színpadra Bálint Andrással a Mielőtt elrepül című darab felolvasószínházi előadásában. Milyen ennyi idő után együtt játszani?
Színpadon 60 éve nem találkoztunk. Gyönyörű a darab, csodálatos élmény volt együtt játszani. Nagy örömet szerezne, ha a színház felvenné előadásai sorába és nem felolvasnánk, hanem el is játszhatnánk. A francia kortárs szerző, Florian Zeller darabja két idős emberről szól. Ötven év együttlét után egyikük meghal. A temetés után kezdődik a történet, végig nem vagyunk biztosak benne, hogy melyikük halt meg. Aki figyel, az persze megérti. Sok néző el sem tudott indulni az előadás után, annyira szíven találta a történet.
Hogyan emlékszik a Szerelmesfilmre?
A Szerelmesfilm már nagyon rég volt, csak arra vagyok kíváncsi, hogy mennyire él még ez a film. Ma már nem tudják a gyerekek, mit jelentett disszidálni, hogy mennyire megalázó volt, hogy nem tudtunk úgy átmenni a határokon, hogy félre ne állítsanak és az utolsó zsebünkig át ne kutassanak. El sem akartuk hinni, amikor ennek vége lett. Annyi mindent szeretnénk átadni a fiataloknak, hogy mit jelentett a háború, azoknak, akiknek megölték a családtagjait, zsidókat, cigányokat és azokat, akiket elhurcoltak katonának. Mi akkor születtünk, de a szüleink megélték ennek a kornak a borzalmait. Megélték azt is, amikor az emberek saját kezükkel szedték össze a romok maradványait és építették újjá Budapestet. A szüleink jól emlékeztek arra, hogy ha egy pár egyik tagja akkor átment a határon és ott maradt, megszűnt közöttük a kapcsolat. Anyagilag és szociálisan is, büntetés nélkül lehetetlen volt elmenni az országból. A gyerekkor nagyon meghatározza az életünket, és nagyon szomorú, hogy ezek a szerelmesek nem tudtak együtt maradni.
Hogyan kezdett a gyerekeknek énekelni?
Nem kezdtem a gyerekeknek énekelni, csak szerettem volna énekelni. Az első lemezemen, Kép a tükörben a címe, van néhány olyan vers, ami egyáltalán nem gyerekeknek való. Babits, Juhász Gyula, József Attila verse. Szerepelnek olyan versek is, amit gyerekek is szívesen fogadnak. A Csiribiri, a Bóbita, a Mary, a Micimackó. Az én fiam is akkor volt három év körüli, és azt figyeltük meg, hogy a gyerekek szívesen énekelték ezeket a dalokat. Ez nagyon meglepett, de amikor a második lemezt készítettük, már a gyerekeket vettük célközönségnek. Az elsőnél saját önéletrajzomat próbáltam végigvinni, ahogy az ember felnövése közben, különböző mesékkel, versekkel, dalokkal ismerkedik meg. Így került rá a Süss fel nap vagy a Hová mész te kisnyulacska, amit Szabó István első filmjében az Álmodozások korában énekeltem Bálint Andrisnak. Szerencsés találkozás volt Bródy Jánossal. Fantasztikus érzékkel írt a gyerekeknek, pedig akkor még nem volt neki egy sem. Megőrizte magában, hogy milyen volt a világ gyerekként és emlékszik arra is, milyenek voltak a felnőttek. Csodálatos szövegeit, verseit nagyon megszerették a gyerekek és a felnőttek is.
Pályáját rengeteg díjjal, a legrangosabbakkal is, ismerte el a szakma. Mit érez a legnagyobb sikerének? Mi tölti el jó érzéssel?
Nem gondolkodom a sikereimen. Jó érzés, ha jóban vagyok a világgal és ha a világ is jóban van velem. Nem szeretek veszekedni, ellenségeskedni, nem akarok megbántani senkit. Ha mégis mondok vagy teszek valamit, amit talán nem kellett volna, akkor éjjel arra ébredek. Szeretek jól aludni, igyekszem kerülni az ilyen helyzeteket.
Gondolja, hogy művészként oda kell állnia jó ügyek mellé a színpadon kívül is? Láttam, hogy szólt az Oltalom Karitatív Egyesület mellett.
Minden rosszat a gyerekek szenvednek meg legjobban és ők szenvedik meg először. A gyerekek ártatlanok, védeni kell őket. Azért könyörgöm, hogy Istenem, csak ne kerüljenek a gyerekek ártó kezekbe. Nagyon sokan ártanak nekik és kihasználják őket. Tudjuk mindannyian és mégsem teszünk értük eleget. Azt gondolom, hogy aki a gyerekekért dolgozik, értük fárad, oltalmazza őket, minden szeretetet és támogatást megérdemel.
szöveg: Fridrich Piroska
fotó: Juhász Éva és Domolky Dániel
