– Ilyen nincs a világtörténelemben! – replikázott Jóska. A pici már nyolc hónapos, és még nem mutattad be az apját!
Szórakozottan hallgattam a kitörést és nem válaszoltam. Ez a feketebajuszos göndör hajú, mokány férfi volt édesanyám, Éva utolsó fellobbanása. Nem éltek jól, a hajléktalan, nála húsz évvel fiatalabb Jóska csak kihasználta őt. Hol Évánál lakott, hol az éjjeli menedékhelyre járt aludni, sosem tudtam kiismerni, hogy mit miért tett. Az biztos, hogy nem vetette meg az italt.
Tekintetemmel Pannikát, kislányomat kísértem a szőnyegre leterített kockás vásznon. Nem tettem járókába, úgy éreztem, hogy ezzel megfosztom valamiféle szabadságtól, lehet, hogy a rácsokat nem szerettem… Ütközik még akadályokba a pici eleget!
Ó, ha tudnátok, hogy miken megyek keresztül, de nem beszélek róla! – gondoltam magamban. Roland, a gyerek apja egyre kevesebbszer jelentkezik. Be kell vallanom, hogy a kicsivel egyedül maradtam! Mit segíthettek? Éva nyugdíja és Jóska járadéka semmire sem elég!
– Most már induljunk! – jött be Éva a nappaliba. – Majd holnap jövök, kisbogaram! – mondta és magához ölelte a kicsit, kétoldalt megpuszilta. Ezalatt a nyolc hónap alatt olyan közel kerültem édesanyámhoz, mint még soha, a pici, Pannika által. A bébi napról napra új csodákat produkált, már elkezdett kúszni a szőnyegen és néha már felült, édes hangján összefüggéstelen szavakat mondott, „be-be-be, ne-ne-ne”.
– Vigyázzatok magatokra! – búcsúztam el Jóskától és Évától, akik elindultak hazafelé. Bezárkóztam, a nyolcpontos ajtó viszonylagos biztonságot nyújtott.
Visszamentem a nappaliba, karomba fogtam Pannikát és kivittem a konyhába megetetni. Édes madárkám, biztosan éhes vagy. Bébiételt adtam neki, finomfőzeléket csirkehússal, de szoktam főzni otthon is sárgarépát, csirke mellehúsát, megturmixoltam, mert még nem volt a kicsinek foga és nem tudott rágni. Nagyon szerette a pépes banánt, almát, körtét is. Inni a szénsavmentes kristályvízre szoktattam rá, most is kapott belőle, kicsi műanyag poharából.
Azután felöltöztettem a picit és kitettem az erkélyre a gyerekkocsiban levegőzni, hamar elaludt. Bebugyoláltam meleg takaróval, mert elég hűvös bolondos áprilisi idő volt.
Újra a nappaliban találtam magam. Nem tudtam mihez fogjak, annyi mindent kellett volna csináljak, a takarítástól a vasalásig. De akkor hogyan fejezem be azt a munkát, amit a fiúk hoztak a cégtől? Elég jó nevet vívtam ki a szakmában, nyugodtan rám bízhatták a különleges számítógépes munkát. Ebben az új lakásban, ahol hat hónapja éltem, sok volt a rezsi, nem beszélve a lakástörlesztésről, mert a felét hitelbe vettem, jelzáloggal a nyakamon. Roland állta a másik felét, volt neki miből. De ez már a múlt. Csak hetvenezret fizettem a kölcsönért havonta. Maradt ugyan egy kis megtakarított pénzem, de felemésztették a hétköznapok kiadásai, meg vettem egy konyhabútort fél áron kétszázötvenezerért.
Pannika teljesen kitöltötte és bearanyozta az életemet. A szerencsének köszönhettem, hogy ilyen mosolygós, aranyos picit adott nékem az élet ajándékba. Mostanában nyűgös volt, mert jöttek az első fogai, alig vártam, hogy kibújjanak! Nem számított, hogy mennyit dolgoztam, szórakozásra nem gondoltam, pedig nagyon hiányzott a kikapcsolódás. Maradtak a könyvek, a zene és ritkábban a tévé.
Gyorsan elment a nap, beesteledett. Pannikát megetettem, megfürdettem és bedugtam a kiságyába. Hamar elaludt. Egy ideig dolgozgattam a számítógépen, aztán én is nyugovóra tértem.
Aznap éjjel különös álmomban egy csodálatos táncteremben jártam, csupa előkelő, csupa gazdag férfi és nő között. Mesés ékszereket láttam az asszonyok nyakán, fülén és csuklóján, vagy éppenséggel a hajában, hosszú estélyi ruhájuk söpörte a fényes parkettát. Az én hajamban is diadém volt, gyémántokkal kirakva, hosszú zöld selyemruhát viseltem, elöl kivágással. Olyan fényesség, olyan világosság volt, hogy be kellett hunynom a szemem.
– Szabad egy keringőre? – szólalt meg egy ismerős hang. Roland volt. Tágra nyitottam a szemem és csak bólintani tudtam, nem jött ki hang a torkomon. A két karjával erősen ölelt, repültünk egymás szemébe nézve, lassan kevésnek bizonyult a táncterem, felszálltunk a felhőkbe, az angyalok közé, ahol örök élet van és örök a szerelem.
Édes bódító varázslatot éreztem, amikor felsírt Pannika. Kiságyához mentem, megsimogattam az arcát, „csicsija babáját” dúdoltam, a pici hüppögött egy darabig, aztán újra elaludt.
Hajnali négyet mutatott az óra, még sötét volt az utcán. Az éjjeli szekrényemről kezembe vettem Roland fényképét, összeszorult a szívem és könnybe lábadt a szemem. Kivettem a rámából a fotót, és betettem a fiókba, az üres keret szomorúan nézett vissza rám. A húsvétra gondoltam és arra, hogy mit is vegyek Pannikának. Más nem számított. Nem számíthatott…
