A kis tavaszi zápor épp akkor állt el. Még több volt a felhő az égen, mint kék, de ez sem tudta kedvét szegni. Óvatosan kerülgette a tócsákat, míg gondolatai a közelgő találkozó körül jártak. Tulajdonképpen már napok óta ez foglalkoztatta, de most, hogy még az idő is kiderült, egyfajta jóleső érzés dobogtatta meg a szívét. Nagyokat lélegzett, hogy egy kicsit csitítsa az ütemét, de ahogy megérezte az eső utáni illatot, meg a felhők mögül előbukkanó nap melegét az arcán, már nem is törődött vele. Nem értette magát, nem szokott sosem ilyen izgalommal menni egy randira sem, most meg kívül-belül mosolyog.
Ez az intenzív várakozásteli izgalom nagyon meglepte, de nem volt ellenére. Eddig is örült az első találkozásoknak, amikor még csak ismerkedik a másikkal, ahogy kiderül, hogy a valóság mennyire fedi a képzeletet. Ilyenkor szokta elnyomni a kételyeit, remélve, hogy a leendő kapcsolatban minden jól alakul.
Sosem volt híján barátnőknek, szinte tapadtak rá a lányok. Szerencsére eddig még minden komolyabb kapcsolatot sikerült kivédenie. Úgy gondolta, hogy amíg válogathat az ember, miért kösse le magát egynél. Meg aztán szeretett is egyedül élni, így a lányok, ha jöttek is éjszakára, jobban örült, ha reggel ki-ki ment a maga dolgára. Egy-két nap összebújás még belefért, de ha letelt, inkább a megkönnyebbülést érezte, mint a hiányukat, amikor becsukódott mögöttük az ajtó. Jó volt ez így, nem kívánta az elköteleződést. Csak mostanában gondolkodott el ennek miértjén; lehet az az ok, hogy még nem jött el az igazi, vagy az, hogy hosszabb ideig nem tud elviselni senkit maga körül és emiatt így is fogja az egész életét leélni? Ez utóbbi eléggé foglalkoztatta, s már-már odáig jutott, hogy meg is riasztotta. Kicsivel túl a harmincon, mintha egy kis állandóságra vágyott volna. Lassan észrevette magán, hogy kezdte más szemmel nézni a lányokat; ugyan belekezdene-e bármelyikkel egy komolyabb kapcsolatba? Legtöbbször arra a megállapításra jutott, hogy nem. Furcsállotta magában a felismerés nyomában keletkezett elkeseredést. Mostanában igyekezet elfojtani azokat a hangokat is, hogy még tulajdonképpen ráér. Rájött, ha már befészkelődött agyába a gondolat, akkor lépnie is kell, az idő nem neki dolgozik. A számtalan kudarcba fulladt próbálkozás is efelé terelgette; a könnyű kis kalandokba már bele sem ment.
Krisztával nem a szokványos módon jutottak el a találkozó megbeszéléséig. A többiekkel ellentétben még csak sejtése sem volt, hogy’ néz ki a lány. Munkakapcsolat volt az övék; két külön cégnél dolgoztak, de feladataik úgy hozták, hogy napjában legalább kétszer egyeztetnünk kellett bizonyos adatokat telefonon. Egy idő után, mint “régi ismerősök” kicsit tovább mentek a számok egyeztetésén. Először a humora tűnt fel neki, meg a nevetése. A kedves, kellemes hang, a fantáziáját beindító szellemes beszélgetések csinos, karcsú, barna hajú lány képét vetítették elméjébe. Talán ezért vette a bátorságot, hogy randira hívja Kriszát. Máskor bele sem ment volna ilyen kalandba, ahol még nem látta a másikat. Mindig fontos volt számára az, hogy’ néz ki a lány, s ha a külseje nem ragadta meg azonnal, egy lépést sem tett annak érdekében, hogy jobban megismerje. Ezért a mostani találkozó elég rizikósnak ígérkezett, annak ellenére, hogy amikor először rákérdezett a lánynál, még jó ötletnek tűnt. Váratlanul érte, hogy Kriszta rögtön igent mondott , meg talán a következményeket sem gondolta végig, ezért aztán elég nagy félsz volt benne, amikor elindult. Mindazonáltal az új lehetőség izgalma igen komolyan megérintette, várakozástelivé téve a közeli találkozót.
Kriszta kicsit dundi, első látásra az a „semmi különös” – lány volt. Rövid szőke haja alatt igaz eléggé kifejező szemekkel, de az első gondolata az volt; egyáltalán nem az esete. Össze sem lehetett hasonlítani az eddigi nőivel. Legszívesebben azonnal visszafordult volna, amikor meglátta, de az észszerűség nem engedte; továbbra is munkakapcsolatban kell maradniuk, kínos lenne magyarázkodnia, miért hagyta faképnél az első percben. Rögtön elszállt minden bizakodó hangulata. Agya gyorsan kattogni kezdett; hogyan lehetne minél előbb szabadulni ebből a lehetetlen helyzetből, elkerülve a további nagyobb bajt.
Remélve, hogy a vívódás nem ült ki az arcára, gyorsan egy asztalhoz terelte a lányt. A rendeléssel is kapott egy kis haladékot, de aztán csak a szemébe kellett néznie. Először fordult vele elő, hogy nem tudta, hogyan kezdje el a beszélgetést. Kriszta azonban megelőzte:
– Bocs, Tamás, de váratlanul közbejött valami, nem maradhatok sokáig.
Elképedve kapta fel a fejét. Hisz ez az ő szövege, ez a lány meg most tényleg lenyúlta? Megdöbbenésében nem is kapcsolt, hogy most nyitották ki neki a kiskaput, hanem automatikusan mondta, ami épp az eszébe jutott:
– De hát azt hittem, egy nagyot dumálunk majd. Ráérek estig.
Kriszta elnevette magát. Azzal a mély, búgó nevetéssel, amivel a telefonban szinte mindig megbabonázta.
– Jaj, Tamás! Miért nehezíted meg a dolgodat? Túl sokat nem szoktál hazudni, ugye? Az arcodra volt írva minden. Nincs ezzel baj! Örüljünk, hogy végre személyesen is látjuk egymást, de ha megittuk az italunkat, utadra engedlek. Csak rád kell nézni: Tamás a nők kedvence, én meg… Lássuk be, nem vagyunk egy súlycsoport. Kár lenne elrontanunk azt a jó kapcsolatot, ami a munkánk során kialakult köztünk.
A lány nevetése, okos tekintete mintha egy gátat szakított volna fel; elkezdődött köztük a telefonban megszokott szellemi párbaj, amiben semmit nem kellett megmagyarázni, csak jókat nevetni egymás ugratásával.
Egyikük sem sietett. Élvezték a tisztázott, tétnélküli beszélgetést. Csak akkor hagyták abba, amikor a pincér a zárórára figyelmeztetve kihozta a számlát.
Búcsúzásnál nem egyeztek meg semmiben, de valahogy úgy alakult, hogy a következő hétvégén megint találkoztak. Meg az azt követőn is. Legalább fél éven keresztül. Kriszta akkor költözött hozzá, amikor az első gyereküket várták.
