Minden alkalommal, amikor karácsonyi muzsikát hallgatok az jut eszembe – vagyis egész pontosan az is eszembe jut –, hogy minden valószínűség szerint nem hóesésben vették fel szarvasszánon a nagy klasszikusokat, hanem mondjuk Frank Sinatra (csak mert tegnapelőtt az ő zenéjére készítettük a fiammal az ajándékokat) felénekelte nyáron az albumot, kiment a verőfénybe és lement a strandra, hogy aztán pár hónap múlva a havazásban mindenki őt dúdolja. Szóval ezen járt az eszem, ezen a hangulat megelőlegezésen vagy a varázslaton, kinek mi. Mert én is hasonlóban vagyok, a legnagyobb karácsonyi pörgés közepette kéne írnom valamit január kilencedikére, akkorra, amikor már az utolsó gombóc is elfogyott abból az ipari mennyiségű töltöttkáposztából, ami jelenleg még csak várja, hogy elkezdjük enni két nap múlva. Nem venném el a mindenkori köztársasági elnök kenyerét, amúgy is sűrűn váltják egymást, így nem szándékozom évértékelő beszédet rittyenteni ide. Meg hát mondom, amikor ezt írom, még van az évből és hajlamos a sors engem meglepni, amikor hátradőlnék. Idén sem volt máshogy, bár összességében és túl a dolgokon nem volt rossz. Valahogy próbálom úgy felfogni, hogy vizsgaidőszak volt, volt ahol teljesíthettem volna jobban, volt ahol súgtak és volt, ami magamtól is ment. A lényeg a volt. A van most épp nem rossz, nagy búcsúk és átformálódások ideje ez, legyen az hivatásterület, illúziók vagy béna kapcsolódási rutinok. Ami lesz? Nagy rejtély, mit hoz 2025.
Az egyik munkahelyemen Körvonallal játszottunk. A hozzám jutó két kérdésből az egyik az volt, hogy melyik pillanatot tartanám meg az életemből, ha csak egyet lehetne. A másik, hogy kit hoznék vissza a túlvilágról, ha tehetném. Még magamat is megleptem a válaszaimmal. A pillanat az szép volt persze, az előző napi hangversenye a fiaméknak, körülöttem a szeretteimmel, mindenki jól és én jó szokás szerint a zenekar elé helyeztem gondolatban a lelkemet, hogy akkor szedjék szét, itt épp Csajkovszkijra. Az elhunyt hozzátartozóm rég halott és bár nem szerettük egymást, a lénye kihatással van az életemre, hiszen tőle (is) olyan a családunk, amilyen. Arra jutottam, hogy a szeretett nagyapámmal mindent rendeztem, nem bolygatnám. De vele, akivel nem voltunk jól, adnék esélyt arra, hogy így, felvértezve e- és túlvilági tapasztalatokkal, hogy leüljünk és megpróbáljunk megérteni valamit egymásból.
Elhatároztam, hogy a félelmet szeretném kiiktatni az életemből. Persze lehet, hogy jobb félni, mint megijedni, de a készültség-mód fárasztó és eltakarja azt, amitől meg mosolyogni kéne és kurjantani egyet. Most a szokásos lefogyok, leszokom, rászokom köröket hagynám, félek, hogy kudarc… ja nem. Nem félek, hogy kudarcot vallanék.
Szóval azt hiszem, hogy ennyit szeretnék kívánni önöknek is 2025-re:
Bátorságot, megtenni ha jóra visz, tisztázni ha kell, és végtelenített boldog pillanatban lenni.
szeretettel,
Nuszer Mirjam
