Bogdán úr, a vízimolnár egy hétig agonizált.
Az első napon mindenki nagyon figyelmes volt hozzá, mert mindannyian tudtuk, hogy most már oda tart, ahova mindannyian tartunk, de ahova majd csak sokára szeretnénk megérkezni, és nemigen félve. Senki számára nem volt titok, hogy most egy kicsit minden beteg önmagával szembesül, önmaga végzetével, talán ezért volt, hogy igyekeztek kitalálni az öreg gondolatait, kívánságait. Kérdezgették is, hogy mit akar. Vizet? Kacsát? Pelenkát? Fáj valamije?
Aludtak, amikor a Nyolcas leesett az ágyról. Megbénult, csak a jobb keze és a hallása maradt ép. Így feküdt magatehetetlen, talán érezte, talán tudta is, és talán elhitte már, hogy ez most nem olyan, mint a korábbi apró bénulások voltak, semmiképp sem olyan. Talán a befejezhetetlen lányokra, a megismételhetetlen asszonyokra is gondolt.
Valaki fülhallgatót dugott a mindig kéznél lévő készülékbe, és a fülhallgatót beledugta a vízimolnár fülébe. Valaki látta, hogy az öreg ezt elfogadta. Ezután, ha valami kívánnivalója volt, a még működő kezével ügyesen váltott át hangszóróra, és rezgő kézfejével jelzett. Valaki látta, igencsak erőtlenül rezgett az a kézfej. Egyeske, a horkolós, hallotta a zizegést is.
Nem volt könnyű kitalálni, mit akar. Amikor aztán türelmetlen lett, vele együtt mindenki türelmetlen lett, mert már éjszaka sem aludt, és így nem aludt senki sem. Összesen nyolc senki se volt a kórteremben. Szólt a rádió, néha valaki rátelefonált, de nem vette fel. Piroska nővér odasuttogta egyszer, hogy elveszi a kütyüt, ha a többi beteget nem hagyja nyugodni. Csak Piroska nővér tudta, még lánykorából, hogy a vízimolnár szájról olvasó.
Piroska szájmondatától a vízimolnár elsírta magát, a többi beteg meg egyre fáradtabb lett, és elengedték fülük mellett a követelődző nyöszörgéseket. Mégis, mindig volt valaki, aki ugrott, mert nem bírta már, talán furdalta valami ott legbelül, talán odaképzelte magát, ahova, de attól lehetett tartani, hogy befogja a nyavalyás száját. Úgy, hogy megüti. De nem ütötte meg, csak szavakkal. Hogy mit akar megint, a vén nyavalyás? Inna? Zabálna? Klozetolna? Mi az istent akar még, ha én aztat tudnám! Ilyeneket mondtak neki.
Az öreg, amikor először szóltak hozzá durván, csak villantott a szemével és megsértődött, másodszorra megszeppent, harmadszorra elsírta magát, aztán meg csak végtelen árvaság és bocsánatkérés és alázat volt a vízimolnár. Már tűrte a pelenkázást is. Tetűs heteske volt a legprecízebb, a hetes ágyról.
De azért kibírhatatlan maradt, a többi beteg meg egyre kegyetlenebb lett, és utálták az öreget, és utálták egymást, és utálták önmagukat is ezért a kegyetlenségért, és hálát éreztek valaki iránt, aki először adta meg magát, és odament a nyolcas ágyhoz. Barabásnak hívták a Hármast.
A kütyü frekvenciazajt nyomott, valakit emlékeztetett a „rédiolakszembörgre”, másvalakit másvalamire emlékeztetett, a vízimolnár meg eszméletlenül feküdt a fölrácsozott nyolcason, és nem fogta a rádiót. Később senki sem emlékezett rá, ki volt az, aki kütyüt a rács szélére egyensúlyozta. Feküdtek hanyatt, és várták mi lesz.
Vártak és tudták, hogy valaki most nagyon-nagy bűnt követett el, és tudták, hogy ezt a valakit nagyon-nagyon meg kéne vetniük, meg kéne verniük, de tudták azt is, hogy bármelyikük megtette volna ugyanezt. Titkos és bűnös elégedettséget érzett mindegyik. Később az, aki odatette a kütyüt, azt gondolta, talán nem is én voltam, másvalaki meg azt motyogta, lehet, hogy én voltam. Ezért mondták később, hogy nem tudni, ki volt, mert mindenki aludt, és amikor felébredtek, már ott volt, és rögtön látták, hogy el kéne venni onnan, és valaki el is indult, hogy elvegye, és ekkor mozdult egyet az öreg, és a kütyü koppant a kövön, majd elhallgatott. Rendőrkarcsi mindent látott.
A fülhallgató az öreg fülében maradt, ez a köldökzsinór kötötte össze a béna embert a néma rádióval. Tudták, ez a köldökzsinór valójában nem köldökzsinór többé, de hátha mégis. Nem mertek megbizonyosodni erről. Hát nincs maguk között műszerész, mondta Piroska nővér. Volt valaki, aki bár nem volt műszerész, azt mondta magáról, ért az ilyesmihez, és szíves örömest megcsinálja, hadd legyen meg az öregnek ez az utolsó öröme. Piroska bepaskolta a tűt a vízimolnár popójába, és befecskendezte a morfit. A Gégés magához vette a kütyüt, és az ablaknál babrálni kezdte, a többiek meg kisomfordáltak, és sorbaálltak klozetolni, és a hetük közül az is megpróbálta elvégezni, akinek nem kellett. Jó sokáig kellett várni egymásra, aztán suttyomban bagóztak még a cselédlépcső alatt, valaki mindig mondott valamit, a többiek meg mindig utánamondták ugyanazt. Aztán visszamentek a kórterembe. Gégés felmutatta a kütyüt és megnyugtatta a társakat, hogy ennek aztán most már végképp kampec.
Bogdán bácsi, hozzunk valamit? Hívjuk-e Piroskát? Vagy derítsük fel a dokit? Be vannak ám havazva rendesen mostanában azok a szegények, rendesen rendelik mindenkinek a tepsit. És hallgatták a gyenge ember gyenge próbálkozásait, az elfogyó tüdő és a levegő végső párbeszédét. Amikor már nagyon elviselhetetlen volt ott lenni, megint kimentek, mintha sürgős lenne megint hugyozni, rágyújtani, de egyvalaki mindig ottmaradt a szobában, később másvalaki bement, odaállt az ágy mellé szótlanul, amaz pedig kiment a többihez. Senkinek se kellett sokáig ott állnia, éppen, amikor már úgy érezte, nem bírja tovább, bement valaki, és felváltotta. Kint is, bent is a Defektesjani bírta legtovább, állással is, szóval is.
A morfium másnap hajnalra kisimította a vízimolnár arcát. Mintha egész életében nem dolgozott volna semmit, egyáltalán, soha senki malmában nem járt volna, szeme tiszta volt és nyugodt, mint akkor se tán, amikor még ép ésszel mesélte szobatársainak csodálatos történeteit gazdasszonyáról és a bugris malomgazdáról. Talán nem is fog meghalni, röppentek fel a szavak valaki szájából, aztán másvalakiéből, hogy talán csak haladék, talán kaphat még morfit, talán jobb lenne neki, nem szenvedni tovább. Aztán lefeküdtek és bámulták a mennyezetet. Az a néhány szó meg csak lebegett ott, és csak a reggelihez szólító kolomp csalta le őket onnan, sorra kisurrantak az ajtón, végigpillangóztak a hosszú folyosón, bekopogtak a betegszobák ajtaján, leszálltak az alagsori étkezdébe, és megpihentek a lámpatestek csőingái között. Talán, talán, talán… A betegek nyugtalanul ettek és keveset. Vastagbeles egyáltalán nem evett.
Nem lát, nem hall, mondta Piroska nővér. Nincs már több morfija, mondta Doki. Elalszik most már, és nem tér magához. Elfogyott a tüdeje, elfogyott az ideje. A szokásosat azért ugye, rebegte Piroska nővér. A szokásosat azért igen, mondta Doki.
És déltájban, akinek két rádiós kütyüje is volt, bekapcsolta a jobbikat, és az öreg éjjeliszekrényére tette. Egész éjjel szólt a rádió, valaki mindig keresett valami csöndes adót, végül a rózsafüzérnél megállapodtak. a hajnali váltás előtt bejött az ügyeletes nővér, aztán elment és visszajött az ügyeletes orvossal, és aztán elmentek, és kis idő multán jött két ismeretlen, fölnyalábolták néhai Bogdán Pál földi maradékát, beletették a tepsibe és elvitték.
Aki a rádiós kütyüt adta, most visszavette és elzárta borotválkozós cuccai közé. A szobában három napig nem hallgattak zenét. Akkor nyolcas ágyra új beteg jött. Kosbu Janó, a pék.
Nyolcan voltunk megint.
