Október volt. A nyár már messze járt. Lehullott sárga faleveleket szórt szét az ősz postása. Egy dió is lepottyant, de nem koppant. Az avarból képződött ravatal felfogta az esést. A kerti krizantémok már a temetőre gondoltak. A hosszú hideg éjszakák csak nehezen álltak félre a ködös hajnalok reggelt követelő ajtónyitása elől. János gazda is később kelt – kevesebb volt már a tennivaló. Amióta egyedül maradt megváltozott az élete. Néha tüzet rakott az eperfa alatt – amin éjszakánként a gyöngytyúkok pihentek. Bográcsban főzött csípős pörköltet vagy lecsót. Ilyenkor szokta meghívni a Sándort – a szomszédját, aki szintén már évek óta egyedül élt. Jánosnak szőleje is volt, így hát a hordók se maradtak üresen. Vacsora után elborozgatás közben a tüzet nézve sokat beszélgettek. Persze a régi szép időkről. Akkor még élt mind a két asszony. Abban az évben hosszúra nyúlt a vénasszonyok nyara. Szinte nyárutó volt. Birkapörköltet főztek. Akkor még négyen ültek a bogrács körül. Remek lágy volt az este és jó csípős volt a pörkölt. A ragyogó csillagos ég alatt a négy ember sokáig ült a bogrács körül. Nézték a tüzet, ami megvilágította a régi tüzek felejthetetlen igaz meséit. Felidézték a megismerkedésük kedves őszinte óráit. Akkor is gyöngytyúkok pihentek az eperfán és Bodri várta a csontot a bogrács mellett. Akkor még távolinak tűnt a zimankó, az elmúlt nyár hagyatéka mellett táncoltak a régi szüreti bálok hagyományőrző muzsikájára. János és Sándor ivott még egy pohár tavalyi öregbort és nyugovóra tértek a tűz mellett a suba alá bújva. Almukban négyen ültek a bogrács mellett. Álmukat ringatták a csillagok, a megtörtént meséket ölelte meg az októberi éjszaka.
Likes
No Comments