Ha egy szóval kéne jellemeznem az idei nyarat, ez lenne az. Mármint a fenti cím. Nem mondom, hogy nincs ebben benne a hőfok is vastagon, mert be kell valljam, nem sokat segített az élhetőség támogatásában. Napelemes vagyok. Mindig így hencegtem, nem, ez nem is hencegés volt, hanem szomorú tény, mert ezt mindig akkor mondtam, amikor már egyre sebesebben pörgött a naptár és tudtam, hogy mindjárt vége a nyárnak. Alkudoztam, mint betegségnél és halálnál szokás, hogy még ne, kérlek ne gyere ősz a köddel és az egyre erősebb, hajba ivódó füstszaggal, a szavaim és lélegzetem nyomát jelző fehér párával, legyen még a szeptember is nyár. Sőt, az október is. Aztán az lett. A hivatalos nyár meg forró levesben úszás, megkapaszkodva a sarkokon, amikor az ember hozzádőlne a hűs betonhoz, de az süt.
Megpróbált ez a nyár. Sosem hittem, hogy én, a napelemes kimondom azt a mondatot, hogy legyen végre ősz. Idén bepótoltam, legalább annyiszor elmondtam, ahányszor eddig nem. Persze tudom, kéne szeretni az itt és mostot, de nehéz volt. Fel is kellett nőnöm ezen a nyáron, tudomásul venni, hogy minden megváltozhat egy szempillantás alatt, hogy nincs hátradőlés és bebetonozott fix tutiság. Aztán a gyerekem is felnőtt, ezt is emésztgettem. Jó ez így, de hát mégiscsak idén először nyaralt a barátnőjével kettesben és ment el egy Rhedli többhetes kurzusra is, én meg a sokszor hőn áhított magányban beszéltem a macskához (jó, nem csak hozzá meg nem csak ezt csináltam, de azért megérintett a dolog, mit tagadjam). És közben éreztem mindenütt, hogy minden ököl ütni kész, minden száj nyílik és nyíl repül ki belőle, pontos célzásokkal, egyenest bele a szívekbe, mert valahogy forrponton van itt minden és fene tudja miért, de egymás basztatása tűnik a leggarantáltabb módszernek a magunk jólétének a megteremtéséhez. Én próbáltam töretlenül kedves maradni, de volt az úgy, hogy ez abban merült ki, hogy megkönnyebbülve hallgattam a nőt a buszon, hogy kimondja egy kellemetlen társaságnak, amit én magamban gondolok, hogy így a látszat-jófejségemmel utazhassak tovább. Aztán persze szégyenkeztem magamban, hogy valójában semmivel sem vagyok különb, mint a keserű asszony a kilencesen, csupán jobban adok a látszatra.
Így ment el tehát a nyár, volt benne persze jó is, sőt egyébként májusban igazán bizakodóan indultam neki és például a keszthelyi kirándulás egészen pazar volt megspékelve egy jó kis koncerttel. Erről majd írok, milyen is visszavinni valakit oviskorunk helyszínére és alternatív idegenvezetést tartani. Sőt, pár órája értünk haza Szombathelyről, karneváloztunk kicsit és elvittem anyát Európa Kiadó koncertre. Ma egész reggel azt kellett hallgatnunk, rácsúszott. 😊 De most már itt a szeptember. Zsigerből jajdultam fel, hogy aztán le is csillapodjak. A nyár megszerettette velem az őszt. A tél meg fogja velem újból szerettetni a nyarat. És a télben van reményem, hogy addigra a most még félelmetes jövő, emlékké szelídül. A tavaszt mindig is szerettem.
Most már csak meg kell érkezni az aktuálisba. Vagy elfogadni, hogy néha kell a nyervogás is, hogy olyan vagyok, mint a gumilabda, amit ha lenyomunk a víz alá beledöglik, aztán ha elengedik, hatalmasat tud szárnyalni, hogy aztán megérkezzen a felszínre, a normálba. A legfontosabb talán, hogy ne rúgjunk a másikba közben.
Feszültségmentes (ha van ilyen) évkezdést, sok kirándulást, türelmet magukhoz és egymáshoz!
szeretettel,
Nuszer Mirjam
