Ezúton tudatjuk, hogy pótolhatatlan veszteség érte lapunkat, hosszú betegség után elhunyt Baán Csaba (1959-2024), a Menhely Alapítvány kuratóriumának tagja, lapunk mentora, szerzője, egykori címlapszerkesztője.
Csaba 2008-2018 közt önkéntesként közel háromszáz címlapot készített, a színes borítós Fedél Nélkül első évtizedének arculatát adva. Végtelenül szelíd, gyermeki világlátása, a természetfelettivel való kapcsolata valószerűtlenül volt valódi, meglátásaira, bölcsességére a legutóbbi időkig számíthattunk. Személye örökké hiányozni fog.
Gyászolja őt leánya, Flóra, rokonai, barátai, a Menhely Alapítvány és a Fedél Nélkül teljes családja.
Emléked örökre őrizni fogjuk!
*******
Baán Csaba
A forma álma
Azt álmodom, hogy Élek!
Ezért riaszt a Halál.
Felébredni félek.
A bölcsek azt mondják:
Nincs halál, csak Élet!
Sőt! Élet sincs, csak Lélek!
Túl minden formán…
Már nincs mitől félnem.
VAGYOK és LÉTEZEM!
Hazaértem!
*********
Baán Csaba
Láda a padláson
Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy kisfiú. A bőre színe nem volt se fehér, se fekete, se sárga, se barna. Nem volt se magas, se alacsony, nem volt jó, és nem volt rossz. Mivel ezek egyáltalán nem is fontosak, és ezt a kisfiú is tudta, ezért egyszerűen egy kis fiú volt. Tudta, hogy ami valóban fontos, az szemmel úgyis csak ritkán látható.
A kisfiú szerencséjére egy olyan helyen élt, ahol olyan házakat építettek, melyeknek padlása is volt. Amennyiben ti olyan helyen nőttetek fel, ahol a házak nem viseltek padlást a tetejük alatt, elmondom nektek, mire jó egy padlás.
A legtöbb helyen a felnőttek lomtárnak használják. Ide kerülnek azok a dolgok, amelyek a „következő lomtalanításig nem tudom hova tenni”, vagy a „jó lesz még valamire” kategóriába tartoznak.
A kisfiú ezzel szemben a csodák, titokzatos világát látta benne. Szerette a porszagú csendet, mely éles ellentétele volt a kinti nyüzsgő, zajos világnak. Elgyönyörködött a porszemek varázslatos táncán, melyek a cserepek résein át beszökő napsugarak aranyló fényében jártak.
És természetesen ott volt a láda. Pont egy vastag fénykéve fókuszában állt. Mint egy sikerekben és tisztességben megvénült színész, aki utolsó szerepét játssza az élet színpadán. Csordultig telve emlékekkel, relikviákkal, melyek hosszú, tartalmas életét példázták. A láda, mely ablak volt a múltra, mely mutatta a jelent, s kinek szeme, szíve és lelke volt, az megláthatta a jövőt is benne.
A kisfiú ilyen volt. Még hordozta a fényt, még kilátott a köré épített korlátok egyre szűkülő résein át. Érezte a szeretet melegét, túllátott a gondolatok és a tárgyak keltette illúzión. Gyerek volt. Romlatlan, időtlen, mindig megújuló.
Ha benned is él még a gyermek, ha újra szeretnéd látni, érezni az önzetlen szeretetet melegét, akkor te is észre fogod venni a csillagokban, a felhőkben, a szél simogatásában AZT, a VALAMIT. Túlláthatsz te is az emberek, a házak, a villamosok, a műanyagpalackok, a mobiltelefonok illúzióvilágán. Észre fogod venni, át fogod élni, hogy mindannyian az Élet nagy ládájának egyszeri, különleges, de mégis egységes részei vagyunk.
A láda rád vár. Arra vár, hogy egy kisfiú, egy kisleány, az, aki voltál, és akit mélyen eltemettél, újra rácsodálkozzon erre a világra. Arra vár, hogy felnyisd a fedelét.
…És rátalálj önmagadra!
