részlet
I.
A karaván araszolva haladt a napok óta tartó hófúvásban. Az echós szekerek elé kötött lovak alig bírták magukat vonszolni, erejüket megfeszítve küzdöttek a jeges széllel. A förgeteg tépte, szaggatta a vásznat, hóval borította el a ponyva alatt didergőn összebújó, reszkető embereket. Tudták, megállniuk egy pillanatra sem szabad, mert akkor ott vesznek valahányan a kietlen pusztaságban.
– Ne féljetek, tudom, hogy már csak néhány óra, s meglátjátok, biztonságban leszünk – biztatta családját Rafael, a kis kompánia vezetője. – Álmomban egy nemes lelkű király megszánt bennünket, meleg ételt s hajlékot ajándékozott nekünk.
– Jaj, apám, én is azt álmodtam az éjjel – mondta lelkendezve a három leány közül a legkisebbik, Bubujka. – Hatalmas kastélyban szálltunk meg, a falakon selyemborítás volt, a márványoszlopos termekben a kandalló csak úgy ontotta a meleget, és ezernyi gyertyafény világított, miközben pompás ruhákban táncoltunk. Előtte forró fürdőt vettünk, és inasok serege hajbókolt előttünk, lesték minden kívánságunkat…
– Bolondokat beszélsz kisleányom, nem álom volt az – intette le anyja, Perina. – Olyan vagy, mint apád, folyton csak álmodozol, s azt hiszed, olyan lesz a valóság is. Örülnünk kell, ha beengednek bennünket az istállóba!
– Jaj, leányom, ne káromold az Istent, mintha nem tudnád, hogy Ő adta az álmot a cigányoknak! – avatkozott most már a beszélgetésbe Rafael anyja is, Phuri.
– Nem álmodtak ők, csak képzelődtek! – mérgelődött Perina, amiért istenkáromlással vádolják.
– Mintha te nem tudnád, hogy álmokat csak a halál torkában kapunk.
– Most éppen ott vagyunk gyermekem – suttogta Phuri, nehogy megijessze unokáit.
– Tudom én – perlekedett tovább Perina –, tőled örökölte a fiad is, meg a lányaim is az álmodozást, meg az óriási becsvágyat, pedig soha nem volt egyebed ezen a szekéren és a gyerekeiden kívül.
– Jól van már, ne vitatkozzatok mindig! Úgy alakul a sorsunk, ahogy az Isten elrendeli, csak bízzátok magatokat rá, és ne lázadozzatok ellene – csendesítette el őket Phuro, Rafael apja.
A szél egyre erősödött, már attól kellett tartani, hogy letépi a ponyvát a szekérről, mielőtt valami menedéket találnak maguknak. Ám hamarosan egy királyi város határába érkeztek. S mintha a természet tudná, hogy a király olyan nagy hatalmasság, akit nem szabad csak úgy ok nélkül háborgatni, a vihar ereje elfogyott, a hóesés is alábbhagyott, lassan szétoszlottak a sötét fellegek. Mire a kastélyhoz értek, a nap már ragyogóan sütött, de a hideg még így is a csontjukig hatolt.
A kastély kapujában egy marcona őr tartóztatta fel őket, ám amikor a gyerekek kidugták a fejüket a ponyva alól, megsajnálta a kis csapatot, s kérdezősködés nélkül továbbengedte a szekereket.
Nem úgy az inasok. Amikor meglátták őket, úgy megijedtek, mintha felfegyverzett hadsereg támadta volna meg a palotát, fejvesztve rohantak a királyhoz, hogy jelentsék uruknak a félelmetes hírt.
– Fenséges királyom, a kastély udvarára három echós szekéren cigányok érkeztek, most mitévők legyünk?
– Na, ne legyetek már úgy megijedve – kacagott Kelemen király remegő inasai láttán. – Nem hiába nevezzük országunkat Jószívországnak! Nem bántani akarnak bennünket azok, csak szegény vándorok, akik menedéket keresnek a tél elől. Na jó – mondta – , majd én fogadom őket – s máris indult az idegeneket köszönteni.
– Üdvözöllek benneteket, muzsikusok vagytok, vagy valamilyen más mesterséget űztök?
– Fenséges királyom – állt elő az öreg cigány –, muzsikusok vagyunk, a fiaim és jómagam is.
Messze földről jöttünk ide, mert hallottuk, hogy ezen a vidéken úgy szeretik a zenénket, mint ahogy mi magunk is. Bántunkban, örömünkben a muzsika a társunk, évszázadok óta orvosság ez lelkünknek, s ezzel az orvossággal másoknak is örömmel szolgálunk.
– Régóta vágyom egy cigánybandára, három szomszédos királynak is van már. Boldog vagyok, hogy hozzánk tévedtetek, most majd én is dicsekedhetem veletek. Vendégeim vagytok, addig maradtok a házamban, ameddig csak akartok, a szolgáim állnak rendelkezésetekre – mondta a király, az inasok és a cigányok legnagyobb ámulatára. – A vacsoránál a családommal együtt várlak benneteket.
– Uram, királyom, országot-világot bejártuk, de ilyen szívélyes fogadtatással még soha, sehol nem találkoztunk. Határtalan jóságodat megjutalmazza az Ég, s mi sem leszünk hálátlanok irántad – mondta meghatottan Rafael. – Ígérem, nem csalódsz bennünk, amikor csak akarod, muzsikánkkal szolgáljuk meg jóságodat, neked és házad minden népének.
– Ugye megmondtam, ugye megálmodtam – kacagott boldogan Bubujka, s össze-vissza csókolta anyját, apját, testvéreit.
Az öreg cigányasszonynak meg örömében csak folytak, csak folytak a könnyei.
Látta ezt a nagy szívélyességet a király kamarása, Artúr is, és azonnal gyötrő féltékenység szállta meg a lelkét. Attól tartott, a cigányok kicsalják ura minden vagyonát, s neki nem marad belőle semmi, mert titokban ő akart Jószívország uralkodója lenni. Azt ugyan még nem tervelte ki, hogyan éri el alantas szándékát, mert Zoárd, a kis királyfi örökli majd a trónt apja után. Pedig a kamarás – mióta Jószívországba érkezett – úgy meggazdagodott, hogy aranyainak, drágaköveinek, birtokainak számát sem ismerte, s ráadásul neki volt az egész országban a legszebb ménese is.
– Majd elveszem én a jó kedveteket – gondolta magában, persze erről a vándorok mit sem tudtak, mert ha tudták volna, talán meg sem melegszenek, hanem hanyatt-homlok elmenekülnek innen.
És úgy lett, ahogyan azt Bubujka megálmodta. Komornák és komornyikok sürögtek-forogtak körülöttük, lesték minden kívánságukat. Előbb lemosták, majd illatos olajjal kenték be testüket, s rongyos ruháik helyett selyembe-bársonyba öltöztették fel őket. Mint az igazi hercegek, hercegnők, olyanok lettek valamennyien. Ha szépek voltak ócska gúnyáikban, a pazar ruhákban még sokkal szebben festettek.
Vacsorára a hatalmas ebédlőasztalt roskadásig megpakolták: gőzölgött a leves, libasült, kacsasült, malacsült ínycsiklandó illata töltötte be a termet, sokféle torta és sütemény, meg különleges gyümölcsök sorakoztak a vendégek tiszteletére.
A királyi család, a királyné és három leánya meg az ifjú herceg, Zoárd már ott ült az asztalnál, izgatott kíváncsisággal várta a találkozást a jövevényekkel.
Különösen Zoárd örült, mert megtudta, hogy a kompániában mennyi hozzá hasonló korú fiú van. Rafael bátyjának három, és kisebbik testvérének két fia.
Izgatott volt a kamarás is, rágta a bajuszát mérgében, hogy ekkora felhajtást csinálnak a cigányoknak.
De azért, hogy eltitkolja indulatát, mert Jószívországban nem volt szokás haragudni, ellenségeskedni, igyekezett mosolyogni, s előzékenyen serénykedett körülöttük.
– Foglaljatok helyet a királyi asztalnál – mondta szélesre tárt karokkal, de még a széket is a leányok alá tolta udvariasan, magában pedig azt gondolta, hogy még ezt is megkeserülik ezek a sehonnai cigányok.
– Fenséges királyom – emelkedett szólásra most Rafael. – Mielőtt a vacsorához fognánk, engedd meg, hogy szokásaink szerint imádkozzunk Istenünkhöz, ahhoz, aki féltőn vigyázza a mi földi életünket.
– Szívesen hallgatjuk – mondta a király, s intett az asztalnál ülőknek, hogy csendesedjenek el.
– Drága jó Atyám, köszönöm neked azt a szerető gondoskodást, amellyel körülveszed családomat, s nem hagyod elpusztulni a hidegtől és az éhezéstől. Köszönöm Uram, amiért utunkat ehhez a jó királyhoz vezetted, akinek jóságos szíve megesett rajtunk, s befogadott bennünket. Adj Uram neki és családjának, és az országában mindenkinek egészséget, boldogságot, s mérhetetlen gazdagságot.
A vacsora vidámságban telt, hát még, ami utána következett, az volt csak az igazi mulatság! A cigányok muzsikáltak, az asszonyok énekeltek, lányok meg a fiúk táncoltak, s velük együtt táncra perdültek valahányan.
Csak a kamarás ült magába roskadva, miközben azon morfondírozott, mivel tudná kiűzni őket a palotából.
Telt-múlt az idő, a király családja és Rafaelék igencsak megszerették egymást. Úgy éltek együtt, mintha édestestvérek lettek volna. A cigánylányok megtanították a királykisasszonyokat cigány táncra, ők pedig az udvari táncokra meg az olyan foglalatosságokra, amelyeket minden királykisasszonynak tudnia kell, hímeztek és csipkét vertek, társalogtak, kényeskedtek, ahogy az már lenni szokott. Lassan olyan kifinomult hölgyek lettek, hogy senki sem tudott különbséget tenni közöttük meg a kisasszonyok között.
A fiúknak pedig a kardforgatás, a lovagi torna, a vadászat rövidesen úgy ment, mint ha születésük óta gyakorolták volna, de a királyfi sem maradt el mögöttük egy-kettőre megtanult hegedülni, s hamarosan mesterien szólt a kezében a hangszer. Mondta is Phuro, az öreg cigány a királynak:
– Sok gyereket tanítottam már életemben, de a te fiad mindegyiknél jobb prímás lesz.
Csak Rafael felesége nem érezte jól magát, rosszat érzett, nagyon rosszat.
– Látom a kamaráson, hogy ferde szemmel néz ránk, meglátjátok, még a vesztünkre tör – mondogatta Rafaelnek, meg az anyósának.
– Ne félj már annyira leányom, inkább örülj a gyermekeid boldogságának, s ha egyszer véget is ér, legalább megismertük a gondtalan életet, amiben soha nem volt részünk. Ezért már érdemes volt élnem, amiért hálás vagyok az Úrnak, nagyon hálás.
– Igazad van anyám, de látom a kamarás szemében az irigy gyűlöletet, s te tudod anyám a legjobban, hogy a gyűlölet milyen hatalmas erő. Akiben tanyát ver, az nem szabadulhat tőle, fogva tartja és irányítja, meglásd, elpusztítja azt, akit gyűlöl, de tudom önmaga is, belepusztul.
– Csak képzelődsz – nyugtatta Rafael a feleségét –, hiszen itt vagyunk már negyedik éve, s ez idáig semmi baj sem ért bennünket és hidd el, nem is lesz semmi baj. Ne hívd be életünkbe gondolataiddal a rosszat, jön az magától is, ha úgy akarja.
– Dehogy hívom, én csak nyitott szemmel járok, nem úgy, mint te!
A kamarás is észrevette az asszony bizalmatlanságát, ezért hogy elaltassa benne a gyanakvást, bókokkal kedveskedett neki, ajándékokkal halmozta el. Az asszony látszólag elfogadta a kedveskedést, de egy pillanatig sem kételkedett a kamarás rosszindulatában.
De jól is tette, hogy nem bízott meg benne, mert a kamarás anyját boszorkányok nevelték, értette a varázslás minden csínját-bínját. Egy napon a kamarás nem bírta tovább, már majd felemésztette őt a haragja, hát elpanaszolta anyjának nagy bánatát.
– Na, majd kiebrudalom én őket, egyet se félj, te csak tedd, amit mondok – mondta a vén szipirtyó. – Olyan csúffá teszem őket, hogy amíg élnek megemlegetik! – azzal magára zárta titkos konyhájának kilencfalú vasajtaját.
Fogott egy nagy üstöt, és azt teletöltötte hétéves, hétféle szilvából készült pálinkával. Nadragulyát, borbolyát, medvetalpat, katángot, patkányfejet, rókafarkat, kutyaszőrt, macskaszőrt, kígyóbőrt szórt bele, majd az üst alá gyújtott. Hét nap, hét éjjel rotyogtatta, kavargatta, miközben szüntelenül ezt mormogta:
„Tüzes vizem, eressz mérget,
pusztítsad el ezt a népet,
tehén teje véres legyen,
ahogy jöttek, úgy menjenek.”
Mire letelt a hét nap, elfőtt a kotyvalék, csak egy üvegcsényi maradt belőle. Ezt adta oda a fiának, a kamarásnak, hogy fröccsentsen belőle minden tehén szemébe. Attól majd véres tejet adnak.
– Lármázd fel a palotát, hogy a cigányasszonyok megbabonázták a teheneket – tanácsolta a vén satrafa, s még hozzátette –, ha ez sem lesz elég, hogy eltakarodjanak, gyere vissza, az én tudományomon nem fognak ki a cigányok.
A kamarás úgy tett, ahogy az anyja javasolta. És valóban, másnap a fejőlányok rémülten szaladtak az intézőhöz, az meg a kamarásnak jelentette, hogy a teheneknek valami bajuk történt.
A király éppen a minisztereivel tárgyalt a tanácsteremben, a kamarás meg úgy rontott be az ajtón, mint akinek elment az esze.
– A cigányok megbabonázták a teheneket! – szaggatta a haját, verte a mellét. – Tudtam én, tudtam, hogy nem szabad a cigányokat befogadni, alattomos népek azok, jaj, jaj, jaj, alattomos népek azok!
– Te a tehénistállóval foglalkozol, háború idején! – förmedt rá mérgesen a király.
– Milyen háborúról beszélsz, fenséges királyom? – hökkent meg a kamarás.
– Kőszívország királya, Bakona hadat üzent nekünk, mert Zoárd a fiúkkal véletlenül betévedt az ő erdejébe a szarvasvadászaton. Ott ejtették el a vadat, s ez Bakonának már elég indok volt, hogy háborút indítson ellenünk. Három nap múlva ideér seregével. Sohasem ártottunk nekik, békességben élünk minden szomszédunkkal, amióta világ a világ – mondta búsan a király most már a minisztereihez fordulva. – A háborút azok szeretik, akik nem tisztelik az életet. Kőszívországban nem tisztelik, mert ott az emberek úgy élnek, mint az igás állatok. Nem örülhetnek, nem is szomorkodhatnak, ha valakit síráson vagy nevetésen kapnak, annak a sorsa fegyházban pecsételődik meg. A betegeket, az öregeket magukra hagyják a pusztában, s ha valaki mégis gondoskodni akarna róluk, azt kegyetlenül megtorolják, karóba húzzák a fejét. Nem ismerik a muzsikát, nem táncolnak, sohasem dalolnak. A borra már csak a legöregebbek emlékeznek. Bakona elhatározta magában, hogy a körülötte lévő országokat meghódítja, és mindenhol uralma alá hajtja az embereket, ahogy a sajátjában tette. Szemet vetett a mi szépséges földünkre is. Nekünk nincsenek fegyvereink, amivel legyőzhetnénk őket. Más eszközhöz kell folyamodnunk. Csak jóságunkkal győzhetünk a gonoszság felett. Van még három napunk az előkészületekre.
– Kamarás, azonnal hirdesd ki, hogy amennyi bor csak van az országban, azt mind hozzák ide, mert szükségünk lesz rá a háborúban. Még a mai napon vitessétek Szerencsemezőre, oda érkeznek Bakona csapatai. Ebben a meleg nyárban a szomjas harcosok úgy isszák majd a bort, mint a vizet!
Mivel nem ismerik, hamar lerészegednek tőle, elalszanak nyomban, hát még ha álomport is keverünk bele!
– Értettem – mondta a kamarás, s ebben a pillanatban még a cigányokról is megfeledkezett, mert annyira hűségesnek akart mutatkozni ura előtt.
A király tovább rendelkezett: az orvosnak az álomporról kellett gondoskodnia.
– Embereket kell toborozni a háborúba. És ha mind összegyűltek, észrevétlenül vonuljatok a határhoz a szekerekkel, azokon szállítjuk vissza hazájukba az alvó ellenséget – utasította a minisztereit. – Bakonát magam ejtem fogságba, most pedig máris indulok Szerencsemezőre, ott várlak benneteket.
A miniszterek hiába tiltakoztak, hiába magyaráztak, hogy olyan háború még nem volt a világon, ahol fegyverek helyett borral nyertek volna csatát, de a király meg sem hallotta.
És lám, mégis bevált a haditerv, úgy történt minden, ahogyan azt a király kigondolta. Bakonát foglyul ejtette, ezután Kőszívországot már könnyűszerrel elfoglalta, és a magáéhoz csatolta. Azonnal eltörölte a pokoli törvényeket, ott is nevethettek és sírhattak az emberek, ápolhatták a betegeket, gondoskodhattak az öregekről, ihattak bort, dalolhattak boldogan, muzsikálhattak és mulathattak annyit, amennyit csak akartak. A cigányzenét nagyon megkedvelték, addig muzsikált nekik Rafael meg a bandája, míg ki nem esett kezükből a hangszer. Amint sikerült Kőszívországban rendet teremteni, visszatértek saját otthonukba, a királyi palotába. Bakonát is magukkal vitték, bezárták egy távoli toronyba, ahol éjjel-nappal két szolga őrizte.
