Meghalni kéne, csak kicsit,
épp, hogy fájjon,
talán elég lesz egy nyáron át,
míg ki nem fakulnak a minták bohócruhámon,
és zsongó méhek fel nem isszák,
a ház mögötti hárs rozsdás illatát.
Vagy élni kéne, csak kicsit,
épp, hogy fájjon,
a kabát alól előhúzni egy trombitát,
hogy mindig van másik, tisztelt nagyérdemű,
bár néha csupasszá válunk, mint ősszel a fűzfaág.
Szeretni kéne, csak kicsit,
épp, hogy fájjon,
de akkor, ha még moccanni bír a szív,
ám csend van, ott bent bal oldal tájon,
zongora bordámon már csak a szél süvít.
2025 július, második díj
