Benyitott a kalauz a fülkébe és azt mondta, hogy végállomás! Megállt a vonat, és én leszálltam. Apám a szokott helyén állt. Ölelése sugárzott a viszontlátás örömétől. Az elkövetkező hét várható horgász eredmény lehetőségét latolgattuk hazafelé ballagva. A vadászszobában tértem nyugovóra. Mennyire más volt az otthoni levegő. Hajnalban Apám ébresztett kedvesen, hangjából melegség áradt. Málházás után indultunk a Tiszára. Csípős volt az októberi hajnal. Az őszi csukázással szándékoztuk lezárni az azévi horgászidényt. A révész ladikjából léptünk a sziget szederindás homokos partjára. Elköszönve a révésztől indultunk az erdei tó felé. Ekkor már világos volt. Észrevettünk egy árva levelet egy már lombtalan nyárfa tetején. Összemosolyogtunk – szó nélkül is megértettük egymást. Mézédes aszalt szilvát leltünk az egyik szigeti szilvafán. Októberi napsugár simogatta a lombtalan fákat. Elértük a tavat. Hál Istennek senki sem horgászott. Szerelés után horgászni kezdtünk. A tó túl felén gémek, bajcsók napoztak. Mögöttük magas fák magasodtak, őrizvén a sok évvel ezelőtti történetet, amikor néma maradt a puska. Akkor én még apró kölök voltam. Fogtunk néhány csukát – majd megreggeliztünk. Apám szervírozott, szeretettel készítette a katonákat – úgy, mint sok évvel azelőtt. Hajlott a nap – indulni kellett. Ladikba ülve nézegettem a Tiszát, egy nyári kirándulás jutott eszembe, de akkor még apró kölök voltam. Sok víz lefolyt azóta a Tiszán. (ez így elég vékonyka, gondoltam duplázzunk)
Likes
No Comments